szendóremek

Ötleteljünk, három és...

...Miközben az élesztőgomba-sejtek némi cukorra és lisztre a nedvesség útjain, a hozzákutyult levegőbuborékokból nagyokat szippantva vadul osztódni és CO2-t termelni kezdtek, a libazsír szétolvadt a serpenyőben...
Rádobáltam némi füstölt csemegeszalonnát. Legnagyobb meglepetésemre a hűtőben találtam némi erősen füstölt sonkát (vagy tarját?). Eléggé gyanús eredetű volt... A zöldesfekete részeket levágtam róla, és vékonyra vágva alaposan átsütöttem a zsírban. Miközben sült alaposan átfele, már daraboltam is a gombát, és ment is rája izibe.

Közben az előtészta már összegedvázta az edény tetejére terített konyharuhát, úgyhogy átküldtem izmozni a liszkupacba (nem kukacba, kupacba!).

A gombák a sós húsáruktól gyorsan megizzadtak, kaptak fokhagymát - sokat (és a tészta is!) -, provanszit, majd kis hezitálás után - egy korábbi emlékfoszlányban bízva -, curryt bátran. ...Végül sót, borsot - fehéret ám!
(Akinek sok a gondolatjel, annak üzenném: ...sajnálom, hogy neki nem megy, de én ennyit gondolkodom. Na.)

A lisztkupacban jól felhabzott már a kovász, ment bele só, olívaolaj vagy négy kanállal, víz, osztán gyúrás! Először kábé fánkállagú volt, de így volt alkalmam sokat gyömöszölni, keleszteni, és még akkor is egész lágy volt, a sok hozzádolgozott liszt ellenére. Gyönyörű lett!

Közben a gomba lepirult, kapott hát egy nagy rakás tejfölt meg tejszínt. A zöldfűszerek és a curry ügyes kombinációjából olyan szín keveredett, a cuccot eladhattam volna valami tré rajzfilmbe UFOkajának. Kis főzés után végül behabartam krémsűrűségűre.

Tojás is főtt. A tésztából meg öt nagy zsömlét formáztam a kis sütőtálainkba. Betettem a sütőbe megdöfködve, és az otthoniak gondjára bíztam.

Hazaérve vízszintes metszeteket készítettem (zsömlénként 3at). Rá a gombáskenőcs, rá a felszeletelt főtt tojás, megsóztam ahol eszembe jutott. Sajtreszelvény a tetejére, és be a sütőbe!

Issssszonyú jó lett!

egy nagy rakás

Mára valami közepesen extrát gondoltam.

Jó korán lefeküdtem, hogy legyen időm megcsinálni... Csak az a baj, hogy nem korán kellett volna feküdnöm, hanem korán kelnem. Minthogy így is négy órával tovább aludtam, mint terveztem, és az ebédkészítés is háromnegyed órával tovább tartott, mint gondoltam, ezért nemcsak az első, de még a második órámnak ez elejét is el kellett lógnom... Hát így igyekezzen az ember...

Libazsírral indítottam (in memoriam Márton napi vasárnapi ebéd), hagymapárolással folytattam... Majdnem égetés lett belőle, mert valami egészen megdöbbentő gyorsasággal odakapott, még jó, hogy alákukkantottam a fedőnek, mikor a pálinkát kezdtem magamnak kitölteni. Szólt a Neil Young Sétány, fél kiló darált sertéshússal ajándékoztam meg a hagymát, és közben 3/4 kiló gombát aprítottam.
Azt elkezdtem pirítani, miközben áttértem a paprika csíkokra vágására. A húst daráltságához képest indokolatlanul sokáig hőkezeltem, majd sóztam, borsoztam (miként a gombát is a másik edényben) majd kevés fűszerpaprikával is megajándékoztam.

Még egy pálinka és a Fekete emberre áttérés után, miközben a paprikák a kontaktgrillen veszítettek ropogósságukból, a pénteken a tésztasaláta elől a hűtőbe menekült sajtmártásmaradékba beleolvasztottam 2 camambert sajtot, és beleöntöttem 2,5deci tejszínt. Belenyomtam minden megkezdett fokhagymánkat, egy rakás bazsalikomot, némi provanszit.

Már finisben voltam a rizsfőzéssel, de azért még belekezdtem egy Dido albumba és egy korsó sörbe.
Amikor minden elkészült, leraktam akkurátusan rétegezve (rizs, gomba, rizs, hús, paprika, sajtmártás, namégegyszer és mégegyszer)

A tetejére sajtot reszeltem és otthagytam őrizetben a sütőben.

Na. Ezt sem fotóztam le készen. Nem aratott osztatlan sikert, de nekem bejött. Kicsit kellett rajta sózni.

partykaja, hirtelen felindulásból a Várba

Ma estére önellátó vendégeskedésbe voltam hivatalos, s nagyjából az utolsó pillanat után fél pillanattal kitaláltam, hogy én nem csipszet akarok vinni. (Főleg, hogy a Budai Várban volt... És öltönybe kellett menni... Akkor nehogymá!)

Nagyjából az történt, hogy összehajigáltam mindent (a tonhalat leszámítva) amit otthon találtam. (De tényleg.) ...Pontosabban:

Olívaolajra szép mennyiségű fokhagymát nyomattam, majd sonkát dobtam rá. A sorrend fordítva lett volna ideális, féltem, hogy megég a fokhagyma, de végül sikerült pirított állapotba varázsolni a sonkát a megkeseredés nélkül. Ekkor kiolvasztottam és kicsit pároltam rajta egy jó adag kukoricát.


Feltettem főni 7 tojást és kb 80dkg tésztát, közben a tűzről levett kukoricába belereszeltem az otthon talált 2 szál sárgarépát. Amikor ez megvolt, hozzálapátoltam néhány kanál ebédből csent sajtmártást (röviden: márványsajt, tejszín, zöldfűszerek), csak egy kicsit hagytam a későn ebédelőknek (mint később kiderült fölöslegesen).

(A kép nem beállított, komoly.)

Leküzdöttem a kísértést, és a márványsajtra való tekintettel a tonhalkonzervet érintetlenül hagytam.

A tojás megfőtt, megpucoltam, földaraboltam, a tészta is megfőtt, azt nem pucoltam meg, de bátran leöblítettem, hisz úgyis hidegen kell.

Mindent összekevertem, kivéve az öntetet, amit külön vittem el. Ja... abban volt olívaolaj, citromlé, balzsamecet, rengeteg fagyasztott bazsalikom, provanszi, só, bors.

Megörültem a hűtőben talált olívabogyóknak, és azt is mind hozzákutyultam a tésztához.

Ezután három óra utaztatás következett. (De ennek azt hiszem nincs olyan jelentősége, mint az ókorban a savanyúkáposztánál. (GYK: Ami azt hitték azért savanyodik meg, mert sokat hurcibálták...)) Kálvintér - Szabóervin - Deáktér - 16osbusz - Moszkvatér(fennmaradtunk) - Vár útvonalon sétáltattuk a nagy bödön tésztasalátát.

Majd idegtépő várakozás következett (mikor fogy már el a csipsz?!?), de végül hozzákevertem az öntet nagy részét (azért nem mindet, mert kicsit túl ecetes lett.) ...és megették. Reméltem, hogy valaki csinál fotót a végeredményről, meg ahogy öltönyben falatozunk... De nem... Ez van.

nem rutin, nem finomfőzelék, kompromisszum

Mostanában csökkenő a főzési lelkesedésem (meg mint látható a bolgolási is... Pedig volt olyan vasárnapi menü... Hmmmm! Raguleves... Lecsós gombás szelet... Isteni volt!)
Ma már úgy gondoltam: illene valami nagyszabásút összehozni, kedvem meg a nagy bonyolultságú paradicsommártásos tésztához volt.

Kompromisszumom a következő: 4 szál sárga és egy fehérrépát pirított hagymán... pirítottam. A túlzott karamellizálódást újra és újra kevés gombával akadályoztam meg, amely pont elég vizet eresztett a hóbelevanc pirulva párolódásának idealizálódásához. (Ez az új metódusom a gombakezelésben: nem egyszerre rakom bele a gombát, mert úgyis totál lepirítom, szétfőzni meg úgysem lehet, így a már felvágott gombát lehet folyamatosan nyomni bele, a végén úgy is ugyanúgy néz ki az összes. (Vagy ha nem, hát akkor csak növeltük a biodiverzitást.))

Amikor minden jól megpirult, akkor jött a ravasz húzás. Más érdekesebb zöldségeket is akartam bele, de november lévén nem kaptam semmit, így ráküldtem a maradék üveg zakuszkát, amely így másfél év spájzolódás után a kenyérrekenhetőségi minőségét már úgyis elvesztette.
Plusz passzírozott paradicsom, rotyogtatás, végül tejszín.
Tészta, sajt és tessék!

csirketrancsír tésztával

Az ezévi munkaidőm erőteljesen lecsökkent heti egy alkalomra, így kisebb töménységben ömlik a dzsuva a konyhánkban és a hülyeség a blogra.

Vettem egy kiló pici pipicici filét és csíkokra szabdaltam (persze azt már otthon). Helyet szorítottak egymásnak a kontaktgrillen, és sós, olívaolajos kis testük lassan pirult ottan. Egészen addig, amíg a grill egyszercsak nem melegített tovább. Ezt a problémát azóta sem elemeztem ki és jártam utána következményeinek, mivel úgy döntöttem, hogy akkor a csibécskék most már jól vannak, és egy nagy deszkára halmoztam az összeset, és bizony csúnyán elbántam velük egy kapitális méretű késsel.

Egy nagy serpenyőben vajon hét gerezd fokhagymát kicsit hmmmm... Aztán provanszi bele, majd a csirkeaprítmány. Kicsit pirulgatott, közben kapott abból a szárított kakukkfűből, amit a születésnapomra kaptam cserépben. (De akkor még nem volt szárított.) Borsot, s tárkonyt is, még hozzá éppen annyit, ami nem nyomta el a többi ízt, de issszonyúan megpörgette a az egész cuccos ízvilágát.

Belenyomattam aztán egy zacskó tejszínt, majd egy háromnegyed citrom levét. A maradék egynegyed citrom egy korsó sötét búzasörbe ment, a búzasör meg... nem nehéz kitalálni, hogy hova ment. Kis sűrűsödés után tettem beléje elég sok fagyasztott bazsalikomot, és kész is volt.

Ezt a bő háromnegyed órás kaját tésztával ettük. Nem lehetett nyelni, mint kacsa a nokedlit, dehát ez szerintem nem meglepő és nem is baj, csak már hozzászoktunk ahhoz, hogy a tésztát mártásokkal esszük. Nem, ez most hús volt körettel, mégha a hús nem is volt egyben, egészben. Akinek nem tetszik, termeljen több nyálat. Vagy csináljon salátát. Na.

rakott minden ami otthon van

Mára megnyertem a főzést. Felmértem mi van otthon és az azt kisebb elhanyagolásokkal mind beleraktam.

Miközben Kinga krumplit pucolt nagy erőkkel, és felvágtam három nagy fej hagymát, olívaolajban elkezdtem pirítani és hozzányomtam három gerezd fokhagymát na meg némi csilit. Mikor már nem csak megpárolódott, hanem kicsit meg is pirult a cucc, akkor hozzádöntöttem egy üveg sűrített paradicsomot. (Közben feltettem melegedni másfél liter olajat, benne négy nagy gerezd fokhagymával.) Belevágtam a paradicsomba fél üveg olívabogyót, rengeteg fagyasztott bazsalikomot, oregánót, provanszit. Sóztam, borsoztam

Közben szerb, majd magyar népzenét hallgattunk szépen (Teofilovice testvérek, Kallós Zoltán, Fonó együttes)

Az olaj felforrósodott, a fokhagymák megsültek benne, azokat is belenyomtam a paradicsomba, az olajba pedig beledöntöttem a másfél kiló felkarikázott krumplit, (miközben Kinga már javában padlizsánt dolgozott felfelé).

Ittam kávét, másodszorra is. De a krumplik elvoltak egy darabig, és közben a padlizsánt felszeleteltük, besóztuk, és mikor a krumplik végre aranylók lettek, letörölgetve a megizzadt szeleteket, kisütöttük azokat is.

Főztem fél kiló tésztát (újféle, mint kiderült: igencsak gagyit) és a padlizsánnal, a krumplival egyetemben, sőt rengeteg paradicsommal, a paradicsomszósszal, sajttal, juhtúróval lerétegeztem. Belül pedig a bort rétegeztük diópálinkával.

Eddig kábé két óra volt a folyamat, és még fél órát sütöttük. Osztán megettük. Az utolsó morzsáig. Kissé majd kipukkadtunk.

pégyőri kemencézés

Tábori keretek között háromnapos bakonyi tájfutóversenyen vettem részt, és a szállásunk a régről ismert és szeretett pénzesgyőri Pangea-házban volt. Ottan van ám egy szabadtéri kemence, és ezt a lehetőséget ki kellett hogy használjuk egy jó kis langallósütéssel. Mivel állítólag erre a feladatra én voltam a táborban a legalkalmasabb személy, ezért az akciót én bonyolítottam le. ...Baromira élveztem!

Egy-két körülbelüli utasításom szerint István bevásárolt, és ezekből a hozzávalókból a délután közepefelé neki is láttunk. Először is néhány szorgos kukta kitakarította a rendkívül retkes kisebbik dagasztóteknőt. Közben kovászt készítettem öt élesztőből, meg érzésnyi lisztből és vízből, kevéske cukorból.

Elég hűvös idő volt, meg sem akart mozdulni. Közben a siserehad nekiesett a sok kiló vörös és lilahagymának, és felvágta darabokra, én meg elkezdtem a két kiló kockázott teszkóbacon zsírját kiolvasztani. Elég gusztustalan egy húskészítmény volt ez, zsír nem is annyira, csak víz jött inkább ki belőle.

Zsuzsa kezdeményezésére meleg vízbe tettük a kovászos kancsót, ami eléggé felpörgette az eseményeket. Bálint és Panka már alig bírták kordában tartani mind a tíz mohó ujjukat, hogy rávessék vele magukat a lisztre, vízre, kovászra, és tésztát gyúrjanak belőle. Miközben a szalonnakevergetést Kristófra bíztam, Panka és Bálint kezei alá döntöttem három kiló finomlisztet, és kábé harmad-harmad kiló graham búzalisztet és teljes kiőrlésű rozslisztet, továbbá ki tudja mennyi vizet. Amikor jó kulimászosak lettek, akkor a maradék egy kiló finomlisztet a kezükre szórogatva, biztattam, igazgattam őket, és így két helyre, hólyagos tésztagombóc keletkezett. Egymás mellé szorítva letakartam őket, hadd keljenek kicsit.

Begyújtottam a kemencében a fát, mint utóbb kiderült, kicsit későn, mert a két tésztagombóc (nem várt gyorsasággal) 10perc alatt összenőtt és másfélszeresére duzzadt. Felváltva nyomkorásztam a tésztát és piszkáltam, raktam a kemencetüzet, miközben kiadtam az ukászt a rengeteg hagyma szalonnazsírban történő megpirítására. Sajnos a zsír kis mennyisége és a lábos geometriája miatt (magas, keskeny) a hagyma egyáltalán nem pirult, és még csak nem is annyira párolódott, mint inkább főtt (hagymalevesnek tökéletes lett volna)... Na, ennyi baj legyen.

A kemencében (egyenlőre még tűz mellett) kezdett csinos parázsmennyiség kialakulni. Kitoltam hát a két szélére, a kemence közepét nedves felmosóval kitakarítottam, és szóltam Pankának és Imolának, hogy nyújthatják az első langallót a lapátra. Mivel a sót okosan kifelejtettem a tésztából, ezért minden egyes kis gombócot külön kellett megsózni. ...És beindult a legparásabb, legismeretlenebb rész: a kemencében sütés.

Az első vastag lett, még nagyon égett a tűz, így a külseje égett, a belseje nyers lett. A második felfújódott, az alja a kemencéhez ragadt és kiszakadt, a harmadik már egész pofás lett, de a közepe ennek is nyers volt. Közben a Pankáék lelkesen nyújtottak, én meg elbénáztam az időt, és azok úgy ráragadtak a a lapátra, hogy csak késsel lehetett levakarni őket, darabokban. ...De aztán a negyedik darabtól (egy olyan fél óra bénázás után) kezdett beindulni a dolog.

Egyszerre három, kábé 25cm átmérőjű lepény sült a kemencében. Amikor nagyjából megsültek, kikanalaztam őket és a lelkes lapáthordó legénykékkel az asztalhoz vitettem őket, ahol a még lelkesebb jelentkezők saját ízlésük szerint díszítették szalonnás hagymával, kolbásszal, sajttal. Ezután még visszatettem őket egy kicsit, és amikor összesült az egész miskulancia, akkor tejföllel be lehetett harapni.

Nem voltam rest szórakozni a mindenféle egyéni csinálmányokkal, töltött golyókkal, melegszendvicsekkel sem.

Este kilencre a teletömött fiatalok és lurkók között már csak egy-két falatozó akadt, azok is már csak sportból ettek, s az utolsó két langalló felével már azok sem bírtak...

...Nekem nagyon tetszett, és többen állították, hogy nekik is. Hát legyen máskor is szerencsénk!