nosztalgia

Na ma is létrehoztam ételt...
Aki ismer, birtokolja az információt, hogy az általam előállított tésztaételeket jelentősen befolyásolják olaszos hatások. Na erre hánytam ma fittyet, ugyanis kitaláltam, hogy jó kis magyaros húsos makarónit fogok csinálni, amit annyiszor ettünk amikor kicsik voltunk nagymamáméknál. És bár már akkor sem ehhez voltunk szokva, mégsem volt baj, hogy alig van paradicsom a mártásban (fűszerpaprika viszont annál több), vagy hogy puhára van főzve a tészta.
Meg is érdeklődtem, nagymamámtól, hogyan kell ilyent készíteni. Némi csalódottságomra az előző bejegyzés kommentezésében lehúzott forrást jelölte meg fő kiindulási pontként.

Vettem másfél kiló disznót feltrancsírozva... Már az elején kicsit elrontottam, mert kicsit több hagymát helyeztem a lábosba, mint a recept írja, és azon megpirongattam, párolgattam a húst. Jól megpaprikáztam, kis bors, frissen darálva, só... Felöntöttem vízzel, és röpke másfél óra alatt már zsírjára is pirult ismét. Namégegykispaprika... És ekkor toltam el csak igazán a jó kis magyaros hatású húsos makarónit. Mert találtam a hűtőben egy kevés paradicsomszószt (tele mindenféle rissz-rossz zöldfűszerekkel, satöbbi) Na azt beleraktam, meg egy maradék üveg alján lötyögő boron is megakadt a tekintetem ami szintén nem volt benne az ukászban. Ráadásul mindkettő kicsit több volt, mint amit jól esett volna beletenni, csak hát nem akartam otthagyni fél ujjnyit.





Kifőztem a tésztát, miután visszamentem a boltba és vettem még, mert nem volt elég alapból. (Amikor spagettit akarok enni, minig makaróniba botlom, de most persze nem...) Lerétegeztem egy nagy tálba a mártással meg a tejföllel, tetejére sajt, beveleasütőbe. Oszt kész.
Végül is egészen hasonló volt az ízemlékekhez... De persze így otthon hamisítva nem esett olyan jól mint egy táborban negyven emberrel együtt elfogyasztva, vagy mint a nagymamámék zsebkendőnyi konyhájában.

*értsd: még növésben vagyok

Epifízisem még fúgás*
Bennem minden baci fágos
Focimezem Luis Figos
Nincs nyafogás, nincs kifogás
Mai ebédünk két fogás
(De egyik sem roston fogas)

...Elnézést mindenkitől. Ma álmosan keltem, de mint látható egy bizonyos értelemben mégiscsak pihent vagyok/voltam. Ez a kettősség már gyönyörűen megmutatkozott abban, hogy amikor hazajöttem bevásárlásból, és elkezdtem kipakolni, akkor kicsúszott a kezemből a zacskós tej, de egy elegáns mozdulattal, levettem rüszttel, és így megmentettem a konyhakövön szétdurranástól.

A mai napra kívánságműsor szerint túrógombócot terveztem. (Újabb fejezet, a "Próbáljunk elkészíteni nagyon kommersz, ámde még sosem korábban megreszkírozott étkeket" című egyszemélyes játék egyre hosszabb műsorából.)
A túrógombóc mellé azonban akartam valami emberi léptékű táplálékot is. Megfordultam szupermarketben, és az újpesti piacon is, amíg minden meglett. Ki is pakoltam nagy büszkén a konyhapultra.

Volt ott minden... Ivartalan szaporítóképletek, raktározógyökerek többféle színben, hüvelytermés magjai, keresztesvirágú keresztes virága (virágzata), fehér harántcsíkolt izomszövet, földalatti raktározásra módosult szár, kérődző módosult verejtékmirigyéből nyert váladék tejsavbaktériumok által módosítva, forralással kicsapva, illetve ugyanezen váladék felülúszója szintén tejsavval. Ezenkívül egy túltenyésztett fűfaj magjai durvára és finomabbra őrölve. Bizony.

Nem titkolom tovább, mit terveztem a túrógombóc mellé. Tárkonyos ragulevest. Na ilyet sem csináltam még, hát próbáltam keresni valami receptet kiindulási alapnak, de nem találtam olyat ami elnyerte volna a tetszésem. Úgyhogy maradtam az intuitív megoldásoknál. A különböző fent ismertetett cuccost egy órán keresztül hámoztam, aprítottam... Közben (meg egy kávé közben) ismételten Voces Aequalest hallgattam. (Písz.) Felvágtam imigyen a hagymákat is, füstölt szalonna zsírján jól megpároltam, aztán belehajítottam a pulykamell darabkákat. Aztatokat is megpirítottam, megpároltam. Ezután belehajigáltam mindenféle válogatatlan zöldséget (répák, zeller, borsó, karfiol, gomba nem utolsósorban) Megfűszereztem: néhány csipet provanszi (forevör óldötájm) alapos mennyiségű bors, só nameg körülbelül három kiló tárkony (nyamnyamnyamnyamnyammm). A fűszerzést még változó arányokkal kétszer ismételtem meg... és bizony a végére lett némi íze. Párolódott, párolódott... Ja tényleg! A karfiolt csak kábé ekkor raktam bele jó taktikusan, hogy nehogy már szétfőljön, amíg a répa meg a husi meg a többiek megpuhulnak.
Akkor aztán felöntöttem vízzel. (Szokásomtól eltérően kóstolgattam, utánfűszereztem... érthető, hiszen nem ismertem a tárkony ízkibocsájtási modulusát.) Végül raktam bele még majdnem egy egész citrom levét, melyet olyan ügyesen nyomtam meg, hogy miközben a leve a lábosba csurgott gyönyörűségesen, addig a magok átröppentek a lábos fölött, megkímélve a leves hangulatát keserűségüktől.

Mikor már jól megfőtt az egész amolyan szépségesen, akkoraztán beleraktam egy jó nagy adag lisztes tejfölt (amit előtte hőkiegyenlítettem a forró leveslével, hoppácska!) Összerottyom-trottyom-suttyom. És ta-dám! Kész a leves!

A puhulási folyamat végső stádiumában már el is kezdtem a túrógombócot. Kinyitom a Horváth Ilikét a kettőszáztudomisénhanyadik oldalon. Aszongya: Tú-ró-gom-bóc. Na ez kell nekünk. Mellette grafitceruzával beírt, csalódott vonású betűk hirdették fennen: "Ne próbáld meg, mert..." majd a másik oldalon folytatódott a recept utolsó szavaihoz ("...sosem fő szét!") nyilazva: "...ez nem igaz!" Hát engem nem volt olyan könnyű elriasztani... Mondjuk akkor azért kicsit lefagyott az arcomról a mosoly, mikor azt olvastam valahol a recept közepén, hogy "legalább fél napig pihentetjük..." - na gondoltam, jókor szól, mikor a leves már majdnem kész van... De azért belevágtam az ismeretlenbe.

Az egy kiló túrót eldolgoztam nyolc tojással, négy deci búzadarával, kis sóval. Miután a levesen elvégeztem a fentebb leírt utolsó simításokat, és kicseréltem a CD-t egy UniCum Laude lemezre, nedves kézzel csinos kis gombócokat formáltam a masszából és egymásra halmoztam őket (...azért egy sanda balsejtelemmel az agyam hátsó zugában). Azután a száraz kenyérből daráltam zsemlemorzsát, átszitáltam és megpirítottam egy kis olajon.
Egy órányi pihentetés után nekiláttam kifőzni a gombócokat, amiket persze - talán mondanom sem kell - jórészt újra kellett formáznom. Annyira megkedvelték túrógombóc társaikat egy óra alatt, hogy teljesen összecsiszólódtak, mondhatnám nem lehetett őket levakarni egymásról...
De aztán már nem volt semmiféle komplikáció, és betetőzött a főzővíz a színén úszó kifővő gombócokkal... Belevelegyorsan a zsömimorzsiba. Ez is kész. Tiszta játékidő: 3óra.

Hát a leves hetedhét országra szóló volt, mondhatnám Hencidától Boncidáig folyt. (Csak a négy kiló glutamátot hagytam ki belőle, hogy a fene essen bele. :) ) Na jó, azért ettem már jobb levest, de viszonylag elégedett voltam az eredménnyel.




A túrógombóc, meg olyan túrógombóc volt. Porcukros tejföllel megkajoltuk. De meg ám...

Házias túrós csusza

Az úgy kezdődött, hogy két órán keresztül tésztát nyújtottam...
Na jó. Előtte volt egy kis tésztaösszegyúrás. Instant tésztából. Ezt jobb helyeken úgy hívják, hogy durum liszt. Csak hozzáadod a vizet (persze kis só, olaj), nó tojás és olyan tésztát kapsz, hogy hét nyelven beszél. Tényleg. Egyetlen kis bibi vele, hogy ugyanannyiba kerül mint a kész száraztészta, ...plusz a szívás.

Jól összegyúrtam, és kezdődött a maratoni tésztanyújtás.
Közben hallgattam egy kis Voces Aequales-t. Az megnyugtatott miközben kétszeresen borítottam be az étkezőasztalunkat tésztával. (Igen, az nagyon vékony, és nagyon sok).



A háromnegyed kiló túrót elhabartam ugyanannyi tejföllel, fél oldal szalonnát hőkezeléssel választottam el a zsírjától. Közben térben közelebb, időben meg még messzebb mentem a zenével és a Magyar Gregoriánum karácsonyi "kötetét" hallgattam.
Megfőztem a tésztát...


Jó lett. De nem kellett volna papírvékonyságúra nyújtani. Jobban ízlett ott ahol összetapadt több... Ez van...

Cordon b... undáskenyér

Hát ez lenne a mai találmányom... Sonkával és sajttal töltött bundáskenyér... Most miért is ne? Vettem sonkát, meg párizsit, persze szeleteltet, így a lereszelése kicsit körülményes volt de megoldottam.




A kisebb lyukakon átreszelve hozzányomtam ugyanannyi sajtot, aztán még ugyanannyi tejfölt. Kenyérszeleteket vágtam, és kettesével összeragasztottam őket ezzel a guszta takonnyal...

Innentől kezdve semmi komplikáció, bundáskényér és kész. Némi tej felszívatása mindig jót tesz neki, aztán tojásba erőszakoljuk belé a szendvicseket, majd irány a forró olajfürdő.
Hát... Tettünk a tetejére tejfölt... Éhesek nem maradtunk az biztos... Lesznek igényesebb és ízletesebb ebédeink is, de azért nem panaszkodunk. Nem volt ez rossz. Sőt.

Gombát eszünk gombával

Gondoltam, legyen gomba! És lett! Mert vettem vagy két kilóval. Nem voltak sem túl szépek, sem túl csúnyák, kiszedtem hát mindnek a tönkjét, és feldaraboltam dalolva önként. Fogtam egy szép nagy fej hagymát, szétcincáltam, s apraját, nagyját egy kisebb lábosba bétettem, s a párolástól nem féltettem, alátét lett a gombaszárnak, mit a majd a lábosba beleszórok... (abbahagytam, mert most már kezdek gondolkodni a rímeken és ez így már csak egyre rosszabb lesz...)
Mikor a gombatönkfincsalékok összeesték magukat, akkor jött a kedvenc részem... Talán a Piró mondta valamikor a középközelmúltban a rántásról, sűrítésről, (de javítson ki, ha tévednék) hogy nem érti, hogy az emberek miért szeretnek lisztet enni... És tényleg viccesen hangzik... Mégis, én ismét megállapítottam, hogy én nagyon szeretek lisztet zabálni, legyen szó lisztes sűrítésről, besamelről, vagy éppenséggel bármiféle tésztáról, amit hatalmas lelkesedéssel készítek.

Szóval megszórtam a pirított gombát liszttel, és felöntöttem némi tejjel (egy merész pillanatomban hozzávágtam egy jó darab camambert sajtot... de sajnos nem nagyon érződött rajta (vagy szerencsére, ki tudja?)) ráküldtem némi vizet, raktam beléje kakukkfüvet, kis provanszit, sót, borsot, meg talán még valamiket, de asszem ennyi. Összerotty, és kész is a leves.
A leves készülése közben szimultán elkészítettem (a kávém és megittam, ezen kívül pedig) a fűszervajat. A robotgépben összegyűrtem négy gerezd fokhagymát, egy maréknyi szárított paradicsomot, kakukkfüvet, kis provanszit (naja, unalmasan ugyanazt mint a levesbe), só, bors, chili, nameg persze másfél vaj. Első körben kevésnek ítéltem meg a kaukkfüvet, ezért tettem bele még. Jól elvoltam vele, amíg ezt a sűrű kulimászt feldolgozta a robotgép...

A gombafejeket tepsibe tettem, és megkentem őket a fűszervajjal, némelyikre csak egy kicsit, ezeket megsóztam és camembert sajtot tettem rá, a többinél pedig egészen feltöltöttem a tönk helyét vajjal.
Aztán a camembert sajtokat levettem, felvilágosítást nyertem ugyanis, hogy mire a gomba megsül, addigra a camembert megég, és ezért azt csak a vége előtt kicsivel kell rátenni.
Úgyhogy sütőbe vele... Oszt jóság van.
Kenyérrel, ettük, hidegen is kiváló.

hétvégi hangulatok

Ma háromnegyed óra alatt három fogást készítettem el. Na milyen vagyok? Csak tessék figyelni!

A lábos aljára öntöttem némi olajat, rájaszórtam egy kanál lisztet, és fehér rántást készítettem. Felöntöttem sűrített paradicsommal és vízzel, belehajigáltam babérlevelet, sót, borsot, hagymát félbevágva... Ja... Tényleg! Cukrot is tettem bele, pedig én nem kultiválom annyira az édeset. Kész is lett a paradicsomleves, mikor már nem volt habos...

Miközben a parileves vadul főtt, felvágtam hét darab sütni való krumplit direkt, majd még egy szétfővőset véletlenül és behajítottam a sütőbe.

Felraktam tésztavizet, főztem tésztát.

A krumplihoz elővettem a hűtőből a fasírtot, a tésztához a májas pardicsomos ragut, és már kész is volt a háromfogásos ebéd. Na?

valami finomat(?) "gyorsan"

Ma fél8kor mikor már javában hasamra sütött a nap én meg még mindig az ágyban tespedtem, elgondoltam, hogy valami gyors könnyű egyszerű kaján kéne megspórolni az időkimaradást. Végül csak kievett a fene a lepedők és párnák közül, és felnyálaztam a szakirodalmat. Találtam is egy jó kis kaját, de mondjuk azt már az elején sejtettem, hogy nem két perc lesz összedobni. (Csak akkor még azt hittem van értelme az igyekezetemnek.)

Fogtam 13 fej kapitális hagymát. (Ja. Tizenhármat. Se többet, se kevesebbet.) És elkezdtem kivájni késsel, majd mégis inkább kanállal a közepüket. Röpke 60-70 perc alatt végeztem is vele, eddigra már nagyon megsirattam szegény kis hagymácskákat. Már a felénél elvesztettem a józan ítélőképességemet, és beraktam azt a zenét amit már tegnap is csak azért nem mertem, mert tudtam, hogy (amilyen őszinte vagyok a drága olvasóközönséghez) biztos be fogom majd itt vallani. Szóval kamaszkori szerelmem Dido került a CDlemezlejátszóba. ...És vágtam és beleztem és vágtam és beleztem a hagymákat...

Amikor mind megvolt, a hagymahulladék apróra vágásával próbálkoztam meg, az sem volt egy könnyű téma. Ezt már nem is bírtam józanul, elővettem a hétfőről maradt bort... De annyira rossz volt, hogy nem bírtam belőle egy nagyfröccsnél többet inni.

Az apróra vágott hagymát jó alaposan megpároltam, hozzádobtam és megpirítottam a daráltdisznajlapockát, megpaprikáztam jókedvvel, bőséggel, kömény, rozmaring, majoranna, borsikafű, bors, só... felöntöttem a maradék borral aztán hadd párolódjon. Közben folytattam a kamaszkori nosztalgiázást és Nightwisht tettem be.

A zúzós zenére - csak mert ma még nem aprítottam eleget - felkaszaboltam hét darab paprikát. Amikor a husit késznek ítéltem, egy szűrő segítségével lehalásztam a sűrejét, a levén meg megpároltam a paprikát. Amikor elkészült, egy tepsi aljára öntöttem a lecsót, ráhelyeztem a hagymákokat, beléjük töltöttem a korábban három tojással összekevert darálpörköltöt, lefedtem alufóliával és beraktam a sütőbe. Eddig volt három óra a főzés, most már csak a sütő dolga volt befejezetlen.

Nem tudtam elég ideig rotyogtatni ahhoz (másfél óra sem volt elegendő), hogy a hagymák megpuhuljanak. Nem hittem el, hogy öt perc főzés (ahogy a recept írta) bármit változtatna a hagymák állagán másfél óra párolódás mellett. Valószínüleg mégis. Így kaptunk egy ízre jó de semmi különös, állagra meg kicsit "friss" étket. Ahogy Dávid fogalmazott: "Nem nyers ez a hagyma, csak kicsit csípi a szemem."

Úgyhogy erről ennyit. Tejföllel és kenyérrel ettük... Legközelebb meg megfőzöm a hagymákat.

buggyant ötlet - brilliáns eredmény

Felkelvén ihelés után koslatva lapozgattam egy tojásételes szakácskönyvet. Össze is gyurmáztam két receptből, meg a lehetőségeimből egy jó kis tervezetet, amelyben külön izgalom volt a buggyantott tojás készítése. Még sosem láttam, s pláne nem csináltam ilyet... gondoltam egyszer ki kéne próbálni. ...Többeknek elújságoltam buggyantott tojás készítési tervemet... Hangos fújolásuk sem tudott elriasztani.

Fölraktam a radiátorra 3 deka élesztőt liszttel, vízzel, és a Borival egybehangzó múltkori gondolatunknak megfelelően egy egész hangyányi cukrot is tettem bele. Valóban rekordidő alatt futott ki az edényből a szokásosnál ráadásul kevesebb élesztő.

Közben már éppen nekiláttam volna a fokhagymák aprításának, amikor eszembe jutott, hogy mintha a mélyhűtőben lenne maradék pizzaszósz. És valóban. Ezt a munkát így megspóroltam magamnak... Elővettem és azt is a radiátorra tettem.

A zenehallgatás kimaradt, mivel Dávid megérkezett vicces szigorlatrakészülés ürügyén. Ez úgy néz ki, hogy én főzök, ő állítólag tanul és közben barom poénokon hülyére röhögjuk magunkat. Szép dolog a barátság... Közben ittam egy közepes adag kávét, ettől még egy kicsit jobban felpörögtem.

Összegyúrtam a kovászt liszttel, vízzel, egy kanál olívaolajjal, eszembe jutott megsózni is, kicsit hagytam még kelni, majd vastag minipizzákat, más megközelítésben lapos kis cipókat gyúrtam belőle. Szám szerint tizenhármat.
Közben a pizzaszósz befejezte az állandó hőmérsékletű hőfelvételt (konkrétabban olvadást) a tűzhelyen, és belenyomtam horribilis indokolatlan mennyiségű szardellapasztát. Nyami!

Nem lehetett tovább mismásolni, eljött a buggyantott tojások ideje. Kis lábos jó ecetes sós vizet forraltam, kistálkába ütöttem egyesével a tojásokat, a víz fölé emeltem... már előre vártam, hogy ez az egész biztos milyen vicces lesz és milyen jó blogsztori lesz belőle... de semmi, bele a tojás a vízbe, vetett néhány kis cafrangot, kicsapódott, megfőtt. Kiemeltem őket szűrőkanállal egy konyharuhára. Kicsit undik voltak, de az egy-két lelógó részt levágtam róluk és egész csinos kis fehéres csomagok lettek belőlük.

Nagyjából megsütöttem a kis cipókat, megkentem vastagon a szósszal mindet, és rájuk került a tojás is (egy kivételével, mert nem tudok 13ig elszámolni, és eggyel kevesebb tojást buggyantottam) Reszeltem a tetejére egy kis sajtot. A sütőnk sajnos nemhogy nem légkeverős, nemhogy nem alul-felül süt, de kábé alul éget felül hűt. Ezért a sajt nemhogy rápirulva megszépítette volna a csúnyácska tojásokat, de szétplöttyedve rajtuk még egy kicsit visszataszítóbbá tette a látványt.

Nem nézegettük, helyette inkább mind megettük. Nagyon jó volt.

Sok marháskodással végül olyan másfél óra alatt össze is csaptam az egészet. Lesz még ilyen az tuti. (Már persze amikor kifogyok a világ összes izgalmas receptjéből.)

elkapkodtam - a karrierem romokban

Mára mást terveztem, de kissé kicsúsztam az időból, mert nem bírtam korán felkelni. (Az éjszakát ugyanis végigfetrengtem... de ez más lapra tartozik... ...lényeg, hogy nem hatott a cataflam sem.)

Így aztán valami gyorsabban elkészíthető ismerős kaját választottam.

Bacont olajon megizzasztottam, beleküldtem egy kiló gombát, egy kiló zöldborsót. A gombát robotgéppel szeleteltem fel a nagy sietségben... szégyen. Mikor kissé mepárolódott, hozzálocsoltam fél liter tejszínt amelyet előtte két tojássárgával kevertem össze. Só, bors, bazsalikom, provanszi fűszerkeverék... Rotyogtattam, rotyogtattam, és amikor kissé sűrűbb lett, és a gomba elszínezte a tejszínt, és olyan szép, egészséges iszapszíne lett az egésznek, akkor levettem a tűzről.

A Ferenczi Györgyék Petőfi lemeze alatt nagyjából el is készült... És ekkor esett le. Hogy ha jól emlékszem, most lett vége a megismételhetetlenségemnek. Szeptember vége óta ugyanis nem főztem kétszer ugyanazt... Ez a kaja viszont egy hasonló sietős helyzetben asszem már volt. Hát ennyi. A csúcson kellett volna abbahagyni. Most már mindegy.

Pillangótésztával ettük. Jó volt, jutott is, maradt is.

(képek később)

rizses-húsos húsos rizses lecsó

...hát valami ilyesmi. Eredetileg rizses húsnak indult... Gondoltam csinálok valami középszerű kaját, nem középszerűen. Szerintem még soha nem ettem itthon rizses húst.

Kevés húst vettem (56 deka), mert a húszabálás a hétvégéjé. Ezért össze kellett hozni némi szaftot, ehhez segítségül hívtam 5 nagy fej hagymát. Biztos ami biztos ugye. Közben beraktam egy kis Red Hot Chilli Pepperst a magnóba, majd valamivel később a serpenyőbe is. (muhaha) Szóval erőspaprika, de előtte még felvágtam hét nagy zöldpaprikát. Be voltam cataflamozva a fogam miatt, kissé kótyagos voltam. Két kis szolid darabot vágtam le az ujjbegyem bőréből, amolyan könnyed finom mozdulattal, majd a finisben izomból ráküldtem a nagykést a baj hüvelykujjamra. Szerencse, hogy csak a körmömbe vágtam bele (abba mondjuk alaposan) az meg még nagyobb szerencse, hogy elfogyott a felvágnivaló paprika. Még volt kettő sárgarépám, ezekkel nem álltam le szórakozni, hanem kegyetlenül áthajszoltam őket a nagylyukú reszelőn. Egy negyed oldal szalonna, meg egy bő arasznyi csípős füstöltkolbász zsírján az apróra vágott hagymát és a paprikát nameg a kevés répát addig rotyogtattam, párolgattam, amiíg egy illóolajos cellulópépet nem kaptam belőlük.

Ástam bele egy szép gödröt, abban megpirítottam a disznódarabkákat, majd felöntöttem másfél deci borral, kevés vízzel, megfűszereztem (bors, majoranna, rozmaring, só), aztán sorsára hagytam bánatos rotyogásában. Ollyan színe lett, hogy tűhűj!

Rizst főztem (egy litert), összekevertem vele..., páran tejföllel ettük.

Nagy siker volt. Az íze nem is annyira a sok paprika miatt, inkább a bor miatt volt szokatlan, de mindenképpen ízletes és...

... Na nem, bőséges természetesen nem lehetett. De azért jó volt.

de vígy minket kísértésbe!

A mai kaja svéd. Bizony. Találó neve pedig Jansson megkísértése (svédül: frestelse. a Jansson svédül is ugyanúgy van.) Aki rákeres, az eredeti svéd nyelven is elolvashatja, hogy kell csinálni. Én ideírom azt, ahogy én csináltam.

Szétkaptam 5 nagy fej hagymát, de most már nem fotóztam le, van elég tizennyolcaskarikás hagymafotó már a blogon. Üvegesre pároltam. Aztán fogtam a kruplit (az én receptem szerint 4 embernek 75 deka elég. Ha-ha.) és a három kiló kruplit megpucoltam és vastag hasábokra vágtam. Ez nem volt ám ilyen gyors mint ahogy elolvasod ez ez egyetlen mondatot. Ezért ideírtam még kettőt másik mondatot. De ennél is két nagyságrenddel hosszabb volt.
Összekevertem a hagymát a krumplival. Mármint fakanállal. Alapvetően nehéz őket összetéveszteni. Legalábbis világosban.

Mivel mély volt a sütőtál, ezért három rétegben oldottam meg a témát. Kruplishagyma, fűszerek (nehogy már unalmasak legyünk! ment bele só, színesbors, és kevés rozmaring és borsikafű is.) majd hal (füstölt és nemfüstölt sprotni), majd krumplishagyma, fűszerek, halacskák (nem pislogtak már a kifolyt kis szemükkel), majd kruplishagyma és fűszerek. Illetve ez csak a terv volt, az első rétegből igazából kifelejtettem a fűszereket. Az egészet nyakonöntöttem 7ésfél deci tejszínnel, megszórtam zsemlemorzsával és rávagdostam egy egész vajat. Beleveleasütőbe!

Meglepően sokáig sül, de ez függ a mennyiségtől is. A mienknek két óra sem volt teljesen elég, még ráfért volna egy kis pirulás. Kicsit sótlan is lett, dehát a hal miatt nem mertem nagyon beleborítani a sót, sózni azt lehet utólag is.



Alapvetően egy remek étel, azt gondolom, és nem is sok idő elkészíteni, ha nem egy hadsereget etet az ember. Így másfél óra volt a sütés nélkül. Embereknek ez fél óra lett volna. ...A zabagépekre rá kell szánni az időt.

egy kis kanászkodás

...Tegnap mikor a levesek közt böngészgettem, megtetszett egy egytálétel jellegű, hát hajrá... Somogyi kanászleves a neve.

Szereztem hozzá néminemű zöldséget (répák, zeller, gomba, karalábé, zöldborsó), kegyetlenül mind felaprítottam, és füstölt szalonna zsírján félig megpuhítottam. Adagoltam hozzá sót meg borsot...


Közben egy nagy kupac karácsonyról megmaradt feldolgozatlan pulykamaradványt bévetettem egy nagy lábos vízbe, hozzádobtam két egész fej hagymát héjastul, meg némi petrezselymet. Szép, húsos ajkakkal mosolyhott rám a pulyka petrezselyembajsza alól két gülü hagymaszemmel. Le is fotóztam.


Aztán alágyújtottam, hadd szóljon. Mikor szépen kioldódott belőlük minden ami csak lehetséges, és kaptam egy szép aranysárga löttyöt (persze csak a szűrés után... a nejlonzakcsót is kiszűrtem ami korábban a pulykadarabok közé volt fagyva), megliszteztem, paprikáztam a zöldségeket és hozzádöntöttem a husihagymalötyit.

Közben elővettem a darált disznajt. Csak tálcásat kaptam, mert a béna hentes nem tudta összerakni hajnali csipáitól vakon a húsdarálót. Ciki. ...Ti tudtátok, hogy a tálcás darálthús alján intimbetét van? Én ma megtudtam.


A darált házisertésmaradványból meg a vasárnapi rizsmaradékból 3 tojás hozzáadásával hányásos taknyot szintetizáltam. Megsóztam, borsoztam, még petrezselyem cincálékot és borsikafüvet is tettem bele, biztos, ami biztos. Sajnos elég távol volt állagilag a formázhatótól, ezért liszttel keményítettem a témát. Amikor már ígéretes volt akkor elkezdtem kézzel golyókat hengergetni belőle, de kétszerannyi trutymó maradt a tenyeremen, mint amennyire golyóformája lett masszának. Így aztán kiskanállal ügyeskedtem bele a húsamőbákat a közben forrásba jött mindenféle híg izébe.




Kábé 10kor indítottam a projektet, dél körülre megfőtt, oszt kész lett. Oszt még jó is lett. Matéria volt benne, mennyisége is volt rendesen, de mégis mindmegettük. Volt aki tejföllel.

krumpliküzdelem

Ma meggyűlt a krumplikkal a bajom. Először (pedig akkor még nem is nagyon haragudtam rájuk) szanaszét szurkáltam őket villával. Aztán bévetettem őket a sütőbe egy bő órácskára.


Közben készítettem egy sajtmártást. Vettem némi sajtot. Valamilyen félkemény, könnyedebb ízű sajtot szerettem volna... hát nem is tudtam, mi legyen, meg milyen minőséget bír el a családi kassza, tipródtam egy sort a sajtospult előtt. Azért leírom mi került végül a kajába, mert elég jó lett. Hát akkor legyen már reprodukálható. Belekockáztam vagy 60 deka göcsej csemege sajtot, 15 deka amadeus sajtot. Belekotortam 25 deka mascarpone sajtot, és nyakonöntöttem 2,5 deci tejszínnel. Felraktam a tűzre és elkezdtem kavargatni benne a mindenséget, hogy legyen belőlük egy nagy trutymó. Már kezdett egészen homogén lenni, amikor fájdalmasan tapasztaltam, hogy egy két darab még mindig lubickol benne. Melegítettem, melegítettem, kevertem, kevertem... már sajtot meghazudtolóan lecsökkent a viszkozitása a cuccnak, de még mindig voltak benne darabkák. Na mikor kezdtem unni, akkor kilapátoltam egy két darabot és megvizsgáltam közelről. Hát kiderült, hogy az amadeus sajt héja alatt olyan keményebb réteg volt, ami nem akar sehogy sem beleoldódni a világ nagy egészébe. Na kivettem a jó kis csatakos darabkákat, és gondosan megműtöttem mindegyiket. Egyenként. Jajdejó! Aztán kis só, némi fehérbors és két csipet provanszi fűszerkeverék következett.

Ezzel az egésszel olyan jól elvoltam, hogy a krumplinak már alig kellett egy kis idő, hogy rendesen megpuhuljon a sütőben. Amikor kijöttek és kicsit akklimatizálódtak a szobahőmérséklethez, elkezdtem őket hámozni. Közben előkészítettem a következő műveletet. A cél az lett volna, hogy szétnyomjam a krumplikat. Régóta van egy ilyen nyeles krumlinyomónk, amiben a tál aljának feszítve lehet megkínozni a krumplikat, de az nekem sosem nagyon jött be, mert különösen ekkora mennyiségnél lehetetlen elkerülni, hogy ne kerüljünk el néhány keményebb krumplicsücsköt. És bár jó a rostos narancslé, és a csokiban a mogyóródarabok is igen faja dolgok, amiképpen a sajtmártásban sem túl jók a sajtdarabok, a krumplistésztában is kellemtelenek a krumplidarabok. Ezért a múltkor vettem egy karos krumpliösszenyomót a vasedényben. Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor az eladó mondta, hogy most sajnos csak ez a kevésbé masszív darab van, de azt mondjuk legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy az általa említett tartósság praktikus mértékegysége véletlenül sem év, hanem sokkal inkább nap. Az első alkalommal elgörbült ugyanis...

Na ma ismét elővettem ezt az elgörbült cél(?)szerszámot, és először azzal próbálkoztam, hogy a nyomólapját egy jó nagy fakanál nyelével nyomtam, a fejére fogókesztyűt borítva, hogy nagyobb nyomófelületet tudjak kialakítani. Miután a lenyomó karját kitörtem, magam pedig teljesen elfáradtam, és a krumpliknak még csak a harmadánál tartottam, akkor más módszert választottam, a krumplikat kézzel, ujjal, tenyérrel, ököllel demurálgattam körbe, le és jobbra a szebb sorsot érdemlő konyhai eszközben... És nyomtam és vakarásztam, és tunkoltam, és felment bennem a pumpa... Végül röpke háromnegyed óra leforgása alatt sikerült pépessé varázsolnom a krumplit.
Hozzádolgoztam egy kevés lisztet, majd deszkán gyúrtam, liszteztem, gyúrtam liszteztem tovább. Amikor szimpatikus állaga lett, kicsit kinyújtottam, majd rájöttem, hogy persze nem sóztam meg. Naná! Megsóztam tehát, újra összegyúrtam, így persze belement még némi liszt. Ezután újra kinyújtottam és csíkokat vágtam belőle, a csíkokat felszabdaltam... Készen is voltak a krumplinudlik. És hogy hogyan lesz a krumplinudliból (ami már így sem egészen az, hiszen a krumplikat sütöttem, a vízfelvétel csökkentése végett) gnocchi? Megfogtam egyesével a kis nudlikat és egy villára helyezve hüvelykujjam hegyével kis mélyedést nyomtam beléjük.


Ettől ha gyakorlott lennék benne, akkor szebbek lettek volna, jobb híján is azonban a felület megnövekedésének következményeképpen így jobban főnek, és több mártás tapad rájuk.

Lehet, hogy jobb kézimunkát is el lehetne képzelni, de elárulom, hogy kevesebb idő volt a gnocchi kiszaggatása mint a krumpli összenyomása.

Az apránként kifőzőtt nyokkikat nyakonlocsoltuk a sajtmártással. Nyami!

EASTWESejTő menü

Megint amolyan ünnepek utáni igényekkel, bízták rám a mai ebéd elkészítését, nevezetesen: legyen benne leves és ne legyen benne hús. ...Na nagyszerű! Egyrészt a levecsinálásért nem vagyok nagyon oda, másrészt meg zöldséges kaját valahogy mindig nehezebb kitalálni. ...De azért lássunk neki!

Így végül ma napnyugattól napkeletig érő menü volt, francia hagymaleves és kínai tésztasaláta.

Hát először is vettem némi hagymát. Na jó. Egy igen nagy kupac hagymát. Ebben a kupacban képviseltetve volt két alsó néposztály is, a prolik és a parasztok (ééérted az egyik vörös, a másik meg a póré. muhahaha.). Miután felnyiszáltam ezt a nagy kupac hagymát, egy kis vizet alálöttyintettem és lassú tűzön felraktam párolódni.


Mindeközben vizet forraltam, és kifőztem a tésztát a salátához, hogy mire ebédidő lesz, már szépen kihűljön. A tésztát kicsit kevésbé keményre akartam főzni mint szoktam... de nem ennyivel... Ez azonban csak annyit jelent, hogy kábé annyira lett puha, mint egy átlagos magyar háztartásban szokás egy tésztának puhának lenni. (Ej de szépen mondtam!)
...Már a múltkor elhatároztam, csak aztán elfelejtettem, hogy egy-két állandó adatot minden bejegyzésnél közölni fogok. Történetesen, hogy mit ettem, ittam (elsősorban alkoholos az érdekes) főzés közben, milyen zenét hallgattam, és mennyi idő volt elkészíteni a kaját.
Kábé itt volt az a pont amikor már nagyon megéheztem, de már nem is volt nagyon reggel, úgyhogy taktikusan csak egy vajas zsömlét fogyasztottam. Zenének meg beraktam a Hair első felének zenéjét. Rögtön jobb hangulatom kerekedett.

Eközben elkészítettem a salátamártást. Nem utazunk kicsiben, rögtön háromszoros adagot toltam. Kilenc evőkanál olaj, hat evőkanál szójaszósz, három evőkanál citromlé, fokhagyma, újhagyma (na! még plusz két féle hagyma a vörös és a póré mellé) pirított szezámmag, kevés csili, só bors, éskészvan.
Régebben gyakran ettünk itthon ilyen tésztasalátát, hiszen a lényeg ennyi, és ez nagyon gyorsan elkészíthető. De én sosem elégszem meg ennyivel, úgyhogy lássuk, mivel dobhatjuk még fel a végeredményt! Azt elfelejtettem mondani, hogy a tészta főzővizével, leszűréskor leforráztam némi babcsírát. Nyami. Már ment is egy kistálba, mint opció a salátához.

Aztán egy kínai kelt félig felvágtam... Kicsit furcsának találtam, hogy így hagyjam nyersen, de hát... hadd idézzem a nürnbergi pert: "parancsra cselekedtem" Ment is egy tálba azon nyersiben, mint kettes számú salátatartozék.
Közben a hagyma (kábé egy óra alatt) pépesre párolódott, jól megfűszereztem (só, bors, majoranna, kakukkfű, szerecsendió) és hozzálocsoltam szűk két liter számítógépb**i-levest. (Érted, kockából.) Hagytam hadd főjön.
Visszatértem a salátához, szép kis pálcikákra vágtam különféle gyökereket (sárga, fehér, zeller), és a jó kis teflonunkban félpuhára pároltam. Tá-dám!


Közben már eléggé késésben voltam, de levessel kapcsoltaban még eszembe jutott valami. Sajnos. Általában véve szeretem besűríteni az olyan ételeket, amiknél ez szóba jön. A receptben itt a leves esetében is az állt, hogy a hagyma megpirítás után, lisztszórást alkalmazzunk. Én erről azonban jótékonyan megfeledkeztem. Elfogadtam így a helyzetet? Dehogy. Máris egy ötlet kunkorodott ki a fejemből, amiről előre tudtam, hogy elbaltázott dolog, de csak azért is véghezvittem. Kihalásztam némi lé nélküli hagymát és egy kis tálban simára kevertem liszttel. De olyan sűrű lett, hogy a levesbe visszahajítva nem szétoszlott, hanem jó kis hagymagaluskák úszkáltak a levesben. Vidáman rámkacsintottak ahogy fel-felbuktak a felszínre. Megpróbáltam szétnyomkodni őket a fakanállal, de ettől csak annyi változás történt, hogy most már több kisebb galuska lubickolt a hagymalevesben. Kissé égnek állt a hajam. Úgyhogy ki kellett halásznom őket egyenként, és egy kis lével újra szétkevernem kis tálkában, több fordulóban. Felemelő volt.

Fináléképpen két csokor petrezselymet apróra vágtam, lehet belőle szórni a levesre meg a tésztasalátára is.

Végül a sok kis szöszmötölést (kábé tíztől negyed egyig) siker koronázta. LOL, zsír, gempa!