mit mindenki felfala, azt úgy hívják falafel

Hosszú futkározós majd bicegős - mindeközben elutazós, húsvétolós - kimaradás után újra a konyhában. Kéremalássan felszabadultunk a hústilalom alól, de mindez mit számít nekünk? Vegát zabálunk csakazértis.

Állítólag sok pita van a mélyhűtőben, ezért állítólag jó lenne, ha falafelt csinálnék. Régebben úgy csináltuk, hogy megvettük a fagyasztott masszát és abból alkottunk, de most már egy ideje csak félkész golyókban lehet hozzájutni a csicseriborsó püréhez. Ezek pedig nem valami fainok. Ezért azóta nem is ettünk falafelt. A piták hiába dideregtek reményteli várakozással a mélyhűtőben.

Na de csicseriborsó alanatúr az még fellelhető ebbe kies honba, volt is nekünk egy kiló éppen. Beáztattam még tegnap este. Naná hogy egy repedt edényben... De ez csak néhány órával később derült ki. Akkor sem számomra. Bár én ott vacsorázgattam kedélyesen közvetlenül az edény mellett, mégis Anyának tűnt fel, hogy a fél terítő lucskosra ázott és csinos tócsa gyűlt össze alatta a konyhapadlón... Másik edénybe került hát át a téma.

Ma reggel (vagy inkább délelőtt) megkezdtem a falafel előállítást. Tisztára azt gondoltam, hogy nem lesz nagy cucc, összehajigálom a robotgépbe a hozzávalókat, aztán jóccakát. Hát tévedtem. A teljes ebédkészítés négy órába telt... Bár ez nem jelenti azt, hogy nem lehettem volna meg feleennyi idő alatt, mert az igaz, hogy nagyon kényelmesen ügyködtem, énekelgettem amit hallgattam, kávét iszogattam, leültem bokátpihentetni (mert vigasztalhatatlanul földagad, ha lefele helyezkedik el a szívemhez képest)... Illetve ez utóbbi bokapihentető művelet pontosabban: összeszedtem a dolgokat ami a soron következő művelethez kell, leültem, elrendezgettem a másik széket, rajta a párnát, felraktam a lábam, elhelyezkedtem, magam elé húztam az aktuális hozzávalókat... és ekkor jutott eszembe, hogy mi az ami még nincs itt pedig kéne... bosszankodva feltápászkodtam, begyűjtöttem... és kezdődött előről az egész... Amikor a harmadik, negyedik, ötödik körben végre valóban minden szükséges nálam volt, akkor egy tíz percen keresztül haladni is tudtam. ...Aztán a következő etapban jött újra ez a játék. ...Hát valahogy így kell elképzelni a mai főzés menetét, mindezt nem fogom minden mondat után még egyszer leírni...



Volt egy probléma ottan belül mitagadás és hát "when you worry you make it double" ezért aztán az idézett számmal nyitva Bobby McFerrint hallgattam orrvérzésig. Ittam egy kis kávét is. Dehát mint minden ebben a konyhában és ezen a blogon, ez sem volt ilyen egyszerű. A kávé a betöltés felénél elfogyott. Fölmentem lopni. Persze elfelejtettem felvinni a főzőt, így le kellett hoznom az egész dobozt. ...Valahogy éreztem, hogy nem lesz jó vége, pedig akkor még nem tudtam, hogy le fogom verni a pultról és eltöröm, szimultán pedig beterítem a kávéval a konyhapadlót... Hát így. Ez nem az én napom.

Mivel a borsó sok volt, és jól megszívta magát, ezért két adagban kellett turmixolnom (sőt végül két és fél) Tehát kétszer játszottam el szinte ugyanazt.

Az edény aljára tépkedtem egy csokor petrezselymet. (leülés, fölállás, leülés, fölállás...) Meghámoztam két fej hagymát (mindkét adagba egyet-egyet).

Kellett adagonként durván egy teáskanál kömény és két teáskanál koriander őrölve. Volt azért annyi eszem, hogy mindkét adagot egyszerre próbáltam meg szétszedni a dörzsmozsárban. Dörzsiztem egy darabig, de csak nem lettek elég dörzsöltek, ezért megpróbálkoztam azzal, hogy borsdarálóba töltöttem a cuccost. Ez viszont egy durvára daráló készülék volt, és sértetlenül potyogtak át rajta a fűszerdarabkák. Úgyhogy kitartó tekeréssel visszapotyogtattam a mozsárba mindet. (Illetve a végén rájöttem, hogy nem kell végigkurbliznom az egészet, hanem ki is önthetem belőle a fűszereket, és akkor a legvégét inkább visszaöntöttem. Minimum 170 az IQm! Zseniális nem?) És akkor még mozsaraztam egy darabig. Amikor már meguntam, végül beleadagoltam a szükséges mennyiségeket a megfelelő helyekre.

(leülés, fölállás, leülés, fölállás...) Szintén megpucoltam (amikor eszembe jutott) 8 fej fokhagymát (4-4, dehát a pucolás egyszerre történt) ezek is belementek. Beleütöttem egy tojást, sóztam, borsoztam alaposan. És még egy teáskanál szódabikarbóna (hagyma)fejenként (majdnem kimaradt).

...És indult a darálás-turmixolás. A gond csak az volt, hogy ez a darabos kemény morzsálódó dolog nem keveredett magától az edényben, meg feltapadt az edény falára, satöbbi... Úgyhogy elszórakoztam vele egy darabig amíg sikerült. Leállítottam, megkevertem, újraindítottam, satöbbi. Az első adagba tettem is még egy tojást, hogy masszaszerűbb legyen, de igazából ez nem volt feltétlen szükséges, amikor már tényleg pépesre szétment a csicseriborsó, akkor működőképes lett a hóbelevanc. A második adagnál a fűszerekben kicsit kompenzáltam (hol erről, hol arról) az első adag hozzávalóinak kilengéseit. Ez már annyira nem akart összeturmixolódni, hogy ki kellett belőle szednem egy részét és így másfél adagban megoldani.

Amikor már minden pépes volt mint milupa a babagyomorban, akkor összekevertem a mindenkori adagokat. Ez persze nem volt ilyen egyszerű, mert össze-vissza marháskodtam a tálakkal, hogy melyikbe fér bele, melyikbe nem, kettőbe, kicsibe, nagyba, szűrőn megpróbáltam kicsöpögtetni belőle egy kis nedvességet... nem sikerült, de jól összeganajoztam az öklöm. (Szerencsére még azelőtt rájöttem, hogy nem fog menni, mielőtt átpasszíroztam volna a lukakon az egész masszát a mosogatóba) Végül lett egy nagy halom koszos edényem, meg nagyjából egységes összetételű két és fél kiló falafelmasszám. A felét lefagysztottam.

Először az a capella műfajokban akartam folytatni a főzőcskézést, de aztán előbb akadt a kezembe a Lovasi Bandi (a hegyről). Olajos kézzel szép 67 darab gombócot formáztam, és elkezdtem olajban kisütni. Az alja a golyóknak gyorsan sült kérget növesztett, ezért a szódabikarbónából felszabaduló széndioxid felfele tört és kicsit szétzilálta a golyók felső részét. Ez azért is volt problémás, mert ezek után ember volt a talpán, aki meg tudta úgy fordítani a golyókat, hogy azok gázzal teli fele kerüljön alulra. Hát én ember voltam a talpamon amíg csak a bokám bírta, és így végül elkészültek a bogyók.

Bandi most már a Kispál és a Borz részeként (helyesebben csak a Borz részeként a Kispál megszokott közreműködésével) kajabálta tovább örökbecsű műveit. "...Levesek készülnek porból..." énekeltem én is, holott szó sem volt levesről, és porról is csak abban az értelemben, hogy még mindig azt (GYK: Por) olvasom, (és most tényleg olvasom is) és abból keringett bennem porfelhőként pár gondolat, hangulat... Hát azokat gondolom belefőztem.

Répát, retket pucoltam, reszeltem, újhagymát vágtam... Meg készítettem önteteket. Egy kis (nem is olyan kicsi) csilit megmelegítettem olajban (na jó elsőre odaégettem, kiöntöttem a mosogatóba, aztán másodszorra meg megmelegítettem), elkevertem egy kevés joghurttal. Ez nem mártás még csak a csípősségszabályozó. Akkor aztán készítettem a tejfölös joghurtmártást fokhagymával, sóval, borssal (szégyenszemre feketével), oregánóval, kakukkfűvel. Meg mustáros mártást, olajjal, tejföllel, rozmaringgal, sóvalborssal. (Beleraktam annak a mézes köményes mustárnak is az alját ami ezer éve nem akar elfogyni.)

És készen is volt, már csak a pitákat kellett volna elővenni (5-6 órával ezelőtt) Na, akkor most elővettük. Persze tévképzeteink voltak a mélyhűtő mélyén lappangó titkokról. Alig-alig volt ugyanis pita, és olyan régi volt (a címke szerint két és fél évvel ezelőttig volt javasolt a fogyasztása (persze fagyasztás nélkül)), hogy nemhogy megtölteni nem lehetett, de helyenként harapni is kicsit nehéz volt.

No de sebaj. A falafel jobb volt milyet amit valaha ettünk, a mártások is szuperáltak, a napomat is jól el....töltöttem... Be happy!
Mindent lefotóztam, csak a készterméket nem. Hejhó!

kétnapi koszt

Időm semmi, csináljunk kaját két napra... A végeredmény olyan egyszerű, hogy szinte szégyellem. Zene nélkül - hiszen reggel 6 és 7 között nem barátságos zúzós zenét hallgatni - háromnegyed óra alatt dobtam össze a kaját.

Három póréhagyma kell csak hozzá, felaprítjuk, megpároljuk (kicsit ezt is odaégettem sajnos, de nem volt súlyos...) Zöldfűszerek, kis szerecsendió, só persze, és hát bár nem vagyok rasszista, de a bors színe fehér - ebben a kajában legalábbis.

Nyakonöntjük mascarponeval, némi tejszínnel, összeforraljuk és kész is! Tésztára vele! Nagyon jó! (...is tud lenni, de ez most sajnos nem sikerült olyan jól... nem nagyon tudom, miért (talán a mascarpone:póréhagyma arány túl nagy volt))

népnemzeti kaja: zöld leves, fehér főétel(?), piros fej

Ma sem vállaltam túl magam... Tejberizs legyen! De mivel nagyon pofátlan nem vagyok, ezért csinálok elé egy levest.
Mindenféle hagymákokat vágtam fel (új, vörös, fok) és nekieresztettem őket a lábos meleg aljának. Elővettem a múltkori rizottóból maradt viszonylag sok borsót. De mivel ügyesen kinn felejtettem akkor, ezért mostanra szép egységes tömbbe fagyva került elő a frigóból. (Ebben a szentséges pillanatban (mármint nem a főzés ezen pillanatában, hanem a naplózás jelenében) eszembe jutott néhány új kedvenc kifejezésem, ezeket elrejtem a későbbi szövegben a saját magam szórakoztatására és a hangulatom ábrándozó jellegű feltuningolására). Szóval... kijött a fagyott borsótömb. Hát gondoltam: franc fogja ezt egybe belenyomatni a lábosba, az életben nem jön szét, ráfektettem a zacskót a vágódeszkára, és a zacskó nyitottságáról megfeledkezvén, frankón ököllel rázúztam egy kegyetlen nagyot. Persze beterítettem az egész konyhát. Gondolhatjátok, hogy nem volt olyan tisztaság, hogy a földről lehetett enni. Egy darabig hamupipőkéztem a redvából a borsószemeket, de a fele menthetetlen volt (tényleg különösen nagy mocsok volt aznap).
Amikor már szépek voltak a hagymák ment bele apróra vágott krumpli, a jobb sorsra érdemes borsók, meg tej, meg víz. Azután főztem, hadd főjön. ...Elszólított a mehetnék.

Hazatérvén a zöldes, borsós kulimászt elkezdtem a botmixerrel gyilkolászni. Krémesedett pépesedett, kettesbe raktam a 25 éves NDK-s motort. Nyö-nnyö-rönnyönnny-nyörnnyönyö-nyőőŐŐŐ! Kezdték a borsók megadni magukat... Mikor már untam a banánt, meg azt is, hogy nem megy a dolog. (Közben a Beatles azt énekelte: I've been working like a do-o-og) Akkor gondoltam egy merészet és nagyot, és hármasba pöcköltem a robotgépet. Nyörrrrr-rrgggrrhrrrökkökkökrrhhhggrrgrhrg... És a 25 éves csoda kimúlt. Egy perces néma csenddel megemlékeztem a családnak tett szolgálatairól, majd a lábosból az új robotgépünkbe oktojáltam a féligkrém levesszerűséget. A fain kétpengéjű acélkés elég gyorsan jobb belátásra bírta a levest a krémlevessé válás szándékoltságának tekintetében. Ebben az üzemmódban a petrezselymet sem kellett apróra vágni, mentek "bele mind a levesbe", azután tejszín, némi egyéb ilyenolyan fűszer... Az állt az ihletadó receptben, hogy "borssal illatosítsuk"... Hát én tettem bele borsot, de attól nem lett valami illatos, sokkal inkább attól, hogy amikor összemelegítettem a cuccot, akkor istenesen odaégettem (pedig kevergettem közben, de valahogy mégis...) Az ízén szerencsére nem nagyon érződött, de a bukéja pikáns volt. Hát kínos...
A tejberizs meg nem nagy szám... Megfőztem a rizst, hozzáborítottam a tejet, cukrot, némi fahéjat, aztán megfőtt. Jó lett, nagy haszna pedig az volt, hogy ötletemnek, és elöljáró jó példámnak köszönhetően a hűtőben oly régóta rohadó somlekvár végre elfogyott (így nem volt olyan savanyú... mármint a lekvár)

Na hát ettől az összeállítástól nem lettem sokkal népszerűbb. (Nekem mindig ízlik, úgyhogy az nem mérvadó...)

"Kicsi, kevés, sovány"

Vettem egy nagy fej káposztát... A lényeg nem ez volt, hanem a krumpli. De azért lereszeltem és jól megsóztam, miközben a végre megtalált Voces Aequales CD-t hallgattam nagy nyugisan.
Közben főttek a krumplik, főttek... és amikor megfőttek meghámoztam őket.

Aztán kinyomkodván belőle a nedvességet, elkezdtem a káposztát párolni. Most kivételesen végre olajon. ...Edényügyileg amúgy itt van nálunk a Kánaán. Találtunk ugyanis egy helyet, ahol újrateflonozzák a régi edényeket, és mi rögtön újra is teflonoztattuk az összeset. Így aztán a választék kimeríthetetlen. (Más oldalról egyáltalán nem az, mert mindegyik kábé ugyanakkora és ugyanolyan alakú, csak éppen van belőle vagy 6 darab...)

Megpirult a káposzta egy idő után só, bors és némi cukor kíséretében. A krumplikat szétnyomkodtam, felfuttatott élesztőt kulimájszoltam hozzá, kezdtem bele adagolni a lisztet meg a káposztát. Aztán úgy alakult, hogy mind belement a káposzta, továbbá lisztből is több mint egy kiló... Szóval lett vagy négy kiló lángostésztám, kicsit érdekes állagú... a káposztamennyiséget ugyanis talán kissé túlzásba vittem.

Mikor jól megkelt, akkor elkezdtem bő olajban Fereczi Györgyre kisütni. Itták az olajat mint szivacs. (Sajnos.)

Fokhagymás tejföl és sajt, és lehet tömni a buránkat. Ez a káposzta dolog elég jó a lángosba, de talán annyival nem jobb, hogy érdemes legyen vele vesződni...

Sikerült olyan mennyiséget előállítani ami nem fogyott el izibe... (vagy az olajszint volt az oka?) De talán nem sikerült annyira rosszul, mert másnap hidegen is elpusztították.

duplán nem szegtem szabályt

Viszonylag érthető módon - aki nem értené, az majd megérti - az energia- és időtakarékos megoldások egyre népszerűbbek a délelőttjeimben. Ma például virsli volt. Kecsappal, mustárral, meg zsúrrúddal. Aki esetleg azt gondolná, hogy megszegtem a szabályt, miszerint ne készítsek húsételt, annak elmondanám: hogy a virslit nem kell készíteni (csak belevágni forró vízbe) és ugyanakkor nem is hús.

Ebbe a kiadós ebédelőállítási programba a zenehallgatás már nem fért bele. ...De az asztalnál étkezés sem. A virslifejadagomat a metrón tömtem bele az arcomba, egy részeg nyelvzseni csöves szórakoztató társaságában (aki magyar, francia, német, angol és orosz nyelven tárta elém nézeteit a világról). Komolyan.

de mégiscsak maradjunk a talján ízeknél

Akkor most legyen a zene Kispál és a Borz: Ül
Megint hagymával kezdünk... Nembaj... Lesz sok piros tojás két és fél hét múlva.
Ment mellé fokhagyma és kifejezetten pirító üzemmódban aládurrantottam (olívaolaj persze...).




Rádobáltam egy kevés finomra vágott barna csiperkét, majd mikor lepirult, a cukkinik következtek, kis puhulás után szünet... Elmentem...

Mikor hazaértem, beleöntöttem bő 6deci rizst... A borról megfeledkeztem ezért kissé illúzióromboló módon az most következett. Nameg só, bors, kis provanszi. Rádöntöttem bő liter húslevest (képzelhetitek mennyi húst látott), belereszeltem egy jó darab kitudjamilyen nagylyukú sajtot... és már csak a rizsen volt a világ szeme, hogy megdagadjon. Közben tettem hozzá borsót és kukoricát is... a rizs dagadása miatt az első hozzátételt felülbírálva másodszorra is.

Aztán kész lett. Vágtam hozzá bazsalikomlevelet. Azaz morzsoltam. Jópofa dolog a fagyasztott fűszer, mert majdnem friss, mégis, csak összeroppantja az ember a markában és már apróra is van vágva... Csak aztán győzze a kezéről levakargatni...



Én részemről reszeltem rá pluszba sajtot... Ízlett... Nekem legalábbis.

"játsszunk inkább mást"

Kevés időre mi a megoldás? Hát paaaasta, paaaasta!
Fölkelék jó regvel hajnalba, hagymát pucolok nagy sietséggel, s miközben az olivaolajon párolódik (némi csili társaságában) - váltok inkább múlt időre - megmostam és (apró volta, és sietségem miatt) robotgéppel felszeleteltem másfél kiló gombát. Na lepirítottuk (persze ez több idő volt egy "na"-nyinál...) Megfűszereztem sóval, sok borssal, kis provanszival, elégséges bazsalikommal... Aztán bele az összes itthon található sűrített paradicsomot. Összefőztük...

...Hát kész is, mire lejárt a Niel Youngtól a Silver and Gold...

Kell hozzá délben főzni tésztát, aztán meg sajttal a tetején megenni. Szerintem jó.

maratoni aranyérem

Gondoltam, hogy a mai mű nagyobb lélegzetű lesz... De hogy ennyivel...

Először is kovászt készítettem. De az ma nem volt olyan fürge, mint tegnap, így volt időm megpucerálni egy adag leveszöldséget. Nameg krumplit. Mire megpucoltam, addigra meg is kaptam az utasítást, hogy krumplit azt lehetőleg ne tegyek bele. Na hát jókor... Azt találtam ki, hogy a krumplikat végül csak elnegyedelem. Egyrészt, mert így a krumplifogyasztás opcionális részévé vált a leves élvezetének... Másrészt... Vagyhát végülis... Egyre régebben de nem is olyan régen mindennapos élmény volt a levesben a krumpli, pont ilyen nagy, és ezáltal választható kiszerelésben. Úgyhogy régi ötletet alkalmaztam sikeresen a jelen helyzetre. A krumpliellenzők is megnyugodtak, sőt... "így már illik a krumpli a levesbe..."

Nade nagyon előreszaladtam... Ott tartunk, hogy szólt a Szélkiáltótól a 20év című válogatáslemez, én meg a most divatos körülményes módon megpucoltam a hagymákat. Elkezdtem volna olívaolajon a témát, de bizony kiderült, hogy nincsen egy csepp sem. Ezen kívül hiányát éreztem még több hozzávalónak is, úgyhogy el kellett rohannom a boltba. Ez azért különösen mókás, mert tegnap megpróbáltam egész hétre bevásárolni. A hadmúveletet mission impossible-nek neveztem, és a nevéhez hűen - mint látható - már másnap (azaz ma) megbukott.

Mire hazaértem már elértem az indiszponáltságom csúcsértékét, melyben a nap végéig ki is tartottam hűségesen. Minden főzési lépés előtt hatszor körbejártam a konyhát, mire rájöttem, hogy hol is tartok. Így kissé elhúzódott az ügylet.

A hagymán megpároltam, kicsit meg is pirítottam a zöldségeket, beledöntöttem bő fél kiló zöldhüvelyű zöldbabot. Úgyis megpároltam. Rá közben egy-két ilyenolyan fűszer, só, bors, majd pedig egy üveg bazsalikommártás (pesto), és kocka. Felöntöttem vízzel aztán haddfőjön!

A kovász még mindig illedelmesen ücsörgött az edény kétharmadánál, ráöntöttem egy bő fél kiló lisztre. Fél liter tejet benne cukorral, meg vajjal felmelegítettem a mikróban. Elkezdtem beleönteni a lisztes kovászos izébe... És akkor olyasmi rémlett fel előttem, aminek nem kellett volna: rémlett, hogy olvastam valami olyat, hogy "a cukrot a vajjal és a tojásokkal habosra keverjük"... Kicsit furcsállottam, hogy készítettem már párszor ilyen kalács jellegű tésztát... És én ennek ellenére nem lennék benne biztos, hogy hogyan kell csinálni, ...vagy eddig mindig rosszul csináltam? Akartam egyet legyinteni és beleönteni a cukrosvajas tejet az egészbe, de aztán, kis fejvakarás után úgy döntöttem, hogy csakazértsem. Leöntöttem a tejet az egészről, az alján maradt elázott cukrot, meg a félig elolvadt vajat meg áthalásztam egy tálba, hogy a tojássárgákkal habosra keverjem... És most, hogy összemocskoltam egy tálat, most már felütöttem a szakácskönyvet... És láss csodát! Tényleg nem volt a kelt tésztánál semmiféle habosrakeverés... Úgyhogy önthettem vissza az egészet.
(Hogy mégis hogy került bele a fejembe ez a tévinfo, arra csak később jöttem rá. A vaníliamártásnál olvastam ugyanis... Azaz igazából a vaníliakrémnél. De erre meg csak még később jöttem rá... Megint előreszaladtam.)

Elkezdtem beleszétválasztani a kelesztőedénybe a tojássárgákat. Eleve kicsit rosszul céloztam a tojásfehérjét egy szűkebb befőttesüveg száján befelé, és melléfolyt a fele. Az meg már csak a bónusz volt, hogy persze, hogy a hatodik sárgát sikerült beleejteni öt fehérjébe... Kicsit kezdtem bepöccenni, hogy már egy hülye tojást sem tudok szétválasztani. ...De szerencsére egybemaradt, így könnyen ki bírtam halászni és a többiek közé zavarhattam.
Elzártam a levest, zenét váltottam: UniCum Laude többévtizedes slágerfeldolgozások... Kevergettem a tésztajellegű mindenséget, hát láttam amit elméletben is levezettem: bőven nem vett fel a liszt ennyi folyadékot. Úgyhogy elkezdtem beledolgozni még... és még... és még... Így ment bele még egyszer annyi liszt. De nagyon szép kis tészta lett belőle. Félretettem, hadd keljen meg szépen komótosan.

Na nekiláttam a vaníliamártásnak... Először is szétválasztottam 14 tojást (igen annyit) Tovább folytattam a már megkezdett bénázásom: először mellélocsoltam a befőttesüvegnek megint fél liter fehérjét, majd most már sikerült tényleg beleszakítanom egy sárgáját... Kiskanállal vakarásztam kifelé... De én csak azért sem... Na jó... Elővettem egy tényért és abba ütöttem egyesével a tojásokat... Illetve egyet, mert utána elbambultam és újra a befőttesüveggel szórakoztam. Akkor mellétettem a tányért, hogy talán akkor már abba fogom nyomni, de nem... Megint elbambultam és azon kaptam magam, hogy a tányér mellett álló befőttesüveg oldalán csorgatom végig a fehérjét... Nagyszerű! A végére egész belejöttem!
Jöjjön a cukor! Hát hiába voltam bevásárolni, mert kevés volt a cukor, kellett volna majdnem fél kiló (persze nem, de akkor még ezt nem tudtam). Na itt tényleg begurultam. Feltéptem egy doboz kockacukrot és beleszórtam a tálba 98db kockacukrot (igen, pont annyit) Rákanalaztam 15dkg lisztet... ...És ekkor gyanússá vált a recept címe: "Vaníliakrém" ...Hmmm. Kétségbeesetten próbáltam a liszkupac tetejét legalább kicsit visszakanalazni, de már nem sok menthető volt. Így aztán elővettem minden itthon található tejet (majdnem 3 liter)
és hozzádöntöttem... Így (is) lett a vaníliamártásomban kétszer annyi cukor, másfélszer annyi tojás, és ki tudja mennyivel több liszt, mint kellett volna... Ez azonban mégsem mentett meg az ezután következő majdnem egy órányi kevergetéstől. Egy óra kavirgálás után, mikor már nem tudtam, hová tegyem törődött testem és melyik kezemmel, milyen irányban kevergessek, végül egészen becsomósodott... (freudi elszólás) akarom mondani besűrűsödött. (Közben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy fizikai értelemben nem is a sűrűsége lett nagyobb, az ugyanakkora maradt (ha a párolgástól eltekintünk) csak a viszkozitása nőtt. Jó mi? ...Na mindegy...)
A mártás végül is kicsit csomós, kicsit sűrű, kicsit édes lett, de a mienk. Egy újabb bevásárlás során szerzett tejjel egészen sikerült normalizálni a kérdést. És most először nem volt kevés...

A tészta szépen megkelt, elkezdtem pogácsaszaggatóval zaklatni, utána olvadt vajba mártottam, majd porcukros, cirtomhéjas dióba forgattam, és hajigáltam bele a legnagyobb cseréptálunkba. Amikor már az egyik tálból másikba nyúlkálás miatt nem lehetett megkülönböztetni egymástól a diót és a vajat (mindkettő ugyanis csöppet sem bizalomgerjesztő takonnyá vált) akkor már csak pucéran hajigáltam a gombócokat a tetejére a kupacnak közben minden taknyot közédöntöttem, végül pedig megkentem a tetejét tojással.
Félreraktam, hadd higgye azt, hogy van esélye kimászni a tálból. Mikor már majdnem, akkor megsütöttem.

Röpke 5 óra tiszta játékidő alatt elkészültem. A konyha katasztrófa sújtotta terület. És én is.

A leveshez főztünk tésztát, reszeltünk rá sajtot. Hmmmm. Finom.

Az aranygaluska, meg minden igényt kielégített (kivéve azt aki szerint az aranygaluska az egy "szar kaja")

Lehet, hogy végül alkohol és koffein nélkül is menni fog a főzés... Ki tudja...

a túlkeltetés (akarom mondani túlkelesztés) mesteriskolája

Ma is egyCDs kaját dobtam össze. De még a CD előtt elrajtoltattam felfutáshoz az élesztőt. Be voltak indulva a kis saccharomycesek. Éppencsak meg bírtam reggelizni mielőtt kimásztak az edényből. Összedobtam hát a tésztát - Szélrózsa hallgatása közben - bő egy kiló lisztből, volt benne kb. egyötödnyi (vagy még kevesebb) teljeskiőrlésű is.

Gyönyörű hólyagosra dagasztottam...

Felvágtam a szalonnát, kiolvasztottam a zsírjáról és megsütöttem-pároltam benne kegyetlenül sok hagymát. Közben a tészta eléggé megnőtt, de én még elmentem futni is. Mikor visszaértem belőle, hát láttam ám, hogy a tészta teljesen túlkelt. Megpróbáltam kiborítani, a brutál kilisztezett edényből így jött ki:


Begyújtottam a sütőt, majd kitaláltam, hogy én még nem is vagyok éhes. Mire az lettem, elmentem iskolába. Mikor este hazajöttem, otthon már várt a háromszor túlkelt, jó kopogós, rágós langalló, kolbásszal, hagymával, szalonnával, sajttal lefödve. Nem valami általános módszer, de mi úgy szoktuk, hogy mindkét felét megsütjük a lapoknak, utána rátesszük a fönti módon elkészített szalonnáshagymát, meg felkarikázott kolbászt, esetlegesen később sajt is jön és úgy még kicsit megsütjük. A többi már utólagos, sütés utáni...

Jól leküldtem tejföllel, raktam rá még sajtot és elropogtattam.