maratoni aranyérem

Gondoltam, hogy a mai mű nagyobb lélegzetű lesz... De hogy ennyivel...

Először is kovászt készítettem. De az ma nem volt olyan fürge, mint tegnap, így volt időm megpucerálni egy adag leveszöldséget. Nameg krumplit. Mire megpucoltam, addigra meg is kaptam az utasítást, hogy krumplit azt lehetőleg ne tegyek bele. Na hát jókor... Azt találtam ki, hogy a krumplikat végül csak elnegyedelem. Egyrészt, mert így a krumplifogyasztás opcionális részévé vált a leves élvezetének... Másrészt... Vagyhát végülis... Egyre régebben de nem is olyan régen mindennapos élmény volt a levesben a krumpli, pont ilyen nagy, és ezáltal választható kiszerelésben. Úgyhogy régi ötletet alkalmaztam sikeresen a jelen helyzetre. A krumpliellenzők is megnyugodtak, sőt... "így már illik a krumpli a levesbe..."

Nade nagyon előreszaladtam... Ott tartunk, hogy szólt a Szélkiáltótól a 20év című válogatáslemez, én meg a most divatos körülményes módon megpucoltam a hagymákat. Elkezdtem volna olívaolajon a témát, de bizony kiderült, hogy nincsen egy csepp sem. Ezen kívül hiányát éreztem még több hozzávalónak is, úgyhogy el kellett rohannom a boltba. Ez azért különösen mókás, mert tegnap megpróbáltam egész hétre bevásárolni. A hadmúveletet mission impossible-nek neveztem, és a nevéhez hűen - mint látható - már másnap (azaz ma) megbukott.

Mire hazaértem már elértem az indiszponáltságom csúcsértékét, melyben a nap végéig ki is tartottam hűségesen. Minden főzési lépés előtt hatszor körbejártam a konyhát, mire rájöttem, hogy hol is tartok. Így kissé elhúzódott az ügylet.

A hagymán megpároltam, kicsit meg is pirítottam a zöldségeket, beledöntöttem bő fél kiló zöldhüvelyű zöldbabot. Úgyis megpároltam. Rá közben egy-két ilyenolyan fűszer, só, bors, majd pedig egy üveg bazsalikommártás (pesto), és kocka. Felöntöttem vízzel aztán haddfőjön!

A kovász még mindig illedelmesen ücsörgött az edény kétharmadánál, ráöntöttem egy bő fél kiló lisztre. Fél liter tejet benne cukorral, meg vajjal felmelegítettem a mikróban. Elkezdtem beleönteni a lisztes kovászos izébe... És akkor olyasmi rémlett fel előttem, aminek nem kellett volna: rémlett, hogy olvastam valami olyat, hogy "a cukrot a vajjal és a tojásokkal habosra keverjük"... Kicsit furcsállottam, hogy készítettem már párszor ilyen kalács jellegű tésztát... És én ennek ellenére nem lennék benne biztos, hogy hogyan kell csinálni, ...vagy eddig mindig rosszul csináltam? Akartam egyet legyinteni és beleönteni a cukrosvajas tejet az egészbe, de aztán, kis fejvakarás után úgy döntöttem, hogy csakazértsem. Leöntöttem a tejet az egészről, az alján maradt elázott cukrot, meg a félig elolvadt vajat meg áthalásztam egy tálba, hogy a tojássárgákkal habosra keverjem... És most, hogy összemocskoltam egy tálat, most már felütöttem a szakácskönyvet... És láss csodát! Tényleg nem volt a kelt tésztánál semmiféle habosrakeverés... Úgyhogy önthettem vissza az egészet.
(Hogy mégis hogy került bele a fejembe ez a tévinfo, arra csak később jöttem rá. A vaníliamártásnál olvastam ugyanis... Azaz igazából a vaníliakrémnél. De erre meg csak még később jöttem rá... Megint előreszaladtam.)

Elkezdtem beleszétválasztani a kelesztőedénybe a tojássárgákat. Eleve kicsit rosszul céloztam a tojásfehérjét egy szűkebb befőttesüveg száján befelé, és melléfolyt a fele. Az meg már csak a bónusz volt, hogy persze, hogy a hatodik sárgát sikerült beleejteni öt fehérjébe... Kicsit kezdtem bepöccenni, hogy már egy hülye tojást sem tudok szétválasztani. ...De szerencsére egybemaradt, így könnyen ki bírtam halászni és a többiek közé zavarhattam.
Elzártam a levest, zenét váltottam: UniCum Laude többévtizedes slágerfeldolgozások... Kevergettem a tésztajellegű mindenséget, hát láttam amit elméletben is levezettem: bőven nem vett fel a liszt ennyi folyadékot. Úgyhogy elkezdtem beledolgozni még... és még... és még... Így ment bele még egyszer annyi liszt. De nagyon szép kis tészta lett belőle. Félretettem, hadd keljen meg szépen komótosan.

Na nekiláttam a vaníliamártásnak... Először is szétválasztottam 14 tojást (igen annyit) Tovább folytattam a már megkezdett bénázásom: először mellélocsoltam a befőttesüvegnek megint fél liter fehérjét, majd most már sikerült tényleg beleszakítanom egy sárgáját... Kiskanállal vakarásztam kifelé... De én csak azért sem... Na jó... Elővettem egy tényért és abba ütöttem egyesével a tojásokat... Illetve egyet, mert utána elbambultam és újra a befőttesüveggel szórakoztam. Akkor mellétettem a tányért, hogy talán akkor már abba fogom nyomni, de nem... Megint elbambultam és azon kaptam magam, hogy a tányér mellett álló befőttesüveg oldalán csorgatom végig a fehérjét... Nagyszerű! A végére egész belejöttem!
Jöjjön a cukor! Hát hiába voltam bevásárolni, mert kevés volt a cukor, kellett volna majdnem fél kiló (persze nem, de akkor még ezt nem tudtam). Na itt tényleg begurultam. Feltéptem egy doboz kockacukrot és beleszórtam a tálba 98db kockacukrot (igen, pont annyit) Rákanalaztam 15dkg lisztet... ...És ekkor gyanússá vált a recept címe: "Vaníliakrém" ...Hmmm. Kétségbeesetten próbáltam a liszkupac tetejét legalább kicsit visszakanalazni, de már nem sok menthető volt. Így aztán elővettem minden itthon található tejet (majdnem 3 liter)
és hozzádöntöttem... Így (is) lett a vaníliamártásomban kétszer annyi cukor, másfélszer annyi tojás, és ki tudja mennyivel több liszt, mint kellett volna... Ez azonban mégsem mentett meg az ezután következő majdnem egy órányi kevergetéstől. Egy óra kavirgálás után, mikor már nem tudtam, hová tegyem törődött testem és melyik kezemmel, milyen irányban kevergessek, végül egészen becsomósodott... (freudi elszólás) akarom mondani besűrűsödött. (Közben azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy fizikai értelemben nem is a sűrűsége lett nagyobb, az ugyanakkora maradt (ha a párolgástól eltekintünk) csak a viszkozitása nőtt. Jó mi? ...Na mindegy...)
A mártás végül is kicsit csomós, kicsit sűrű, kicsit édes lett, de a mienk. Egy újabb bevásárlás során szerzett tejjel egészen sikerült normalizálni a kérdést. És most először nem volt kevés...

A tészta szépen megkelt, elkezdtem pogácsaszaggatóval zaklatni, utána olvadt vajba mártottam, majd porcukros, cirtomhéjas dióba forgattam, és hajigáltam bele a legnagyobb cseréptálunkba. Amikor már az egyik tálból másikba nyúlkálás miatt nem lehetett megkülönböztetni egymástól a diót és a vajat (mindkettő ugyanis csöppet sem bizalomgerjesztő takonnyá vált) akkor már csak pucéran hajigáltam a gombócokat a tetejére a kupacnak közben minden taknyot közédöntöttem, végül pedig megkentem a tetejét tojással.
Félreraktam, hadd higgye azt, hogy van esélye kimászni a tálból. Mikor már majdnem, akkor megsütöttem.

Röpke 5 óra tiszta játékidő alatt elkészültem. A konyha katasztrófa sújtotta terület. És én is.

A leveshez főztünk tésztát, reszeltünk rá sajtot. Hmmmm. Finom.

Az aranygaluska, meg minden igényt kielégített (kivéve azt aki szerint az aranygaluska az egy "szar kaja")

Lehet, hogy végül alkohol és koffein nélkül is menni fog a főzés... Ki tudja...