tekeredik a rétes... ROST! VITAMIN! TÁP-ÉR-TÉK!

Mára spenótos rétest találtam ki. Sajnos megint utolsó pillanatban így már nem volt időm megkérdezni a témában jártas szaktekintélyeket, hogy hogyan is kell az ilyen szépenjól megcsinálgatni. Sötétben tapogatózva is sikerült azért ehetőt gyártani.

Hát spenótból sem tudtam mennyi az annyi, vettem negyven dekát. Tövestül adták. Mire leszáraztam, kiereztem, felvágtam, rádobtam az forró olajban megpirnyantott fokhagymára és kicsit megpároltam... Hát bizony eléggé siralmas mennyiséget mutatott. Láttam, hogy nincs mese, ide kell valami legalább közepesen kiadós leves.
Presser Gábortól Csak dalok szóltak, közben apróra vágtam egy fej hagymát. A spenótleveleket kellően szottyosnak ítéltem meg, megsóztam, megborsoztam, hozzáöntöttem egy kevés maradék tejszínt, rászórtam némi lisztet. És már kész is volt a spenótkrém.
Elmostam a lábost és megpároltam benne a hagymát. Közben felvágtam egy nagy halom sonkát és összekevertem reszelt sajtot egy kevés tejföllel.
A hagymára ráöntöttem egy sűrített paradicsomot, felhígítottam, megsóztam, megborsoztam, kicsit megcukroztam, megprovansziztam, beleöntöttem a maradék fél üveg pestot, és a maradék egy leveskockát. Éreztem, hogy ez egy kicsit ütős lesz, úgyhogy jószívvel nyomtam hozzá a hűtőben lévő maradék háromnegyed üveg sűrített paradicsomot. Mint utóbb kiderült így is elég intenzív lett.

Kellett hozzá főzni tésztát, belereszelni egy csomó sajtot.

Fogysztható, sőt elfogyasztható. El is fogyott.



A réteslapokat kiteregettem, kicsit megkentem olajjal, kiskanál tejföllel. Háromfelé osztottam a spenótot, a sajtot, sonkából kicsit túlvállaltam magam, beraktam a hűtőbe a felesleget. A három alkotót belekenegettem, szórtam a rétesekbe, összecsavartam, aztán sütőbe vele. Ez is jó lett, de nem ártott rá egy kis plusz tejfölt tenni a sótartalom normalizálása végett.

a káposzta még mindig ergya

Sajnos múltkor nem volt elég nagy felhördülés a hasé kapcsán ahhoz, hogy felülvizsgáljam és újragondoljam a káposztapirítási szokásaimat. Lényegében ugyanúgy készítettem (vissza lehet lapozni), különbség annyi volt, hogy később tettem hozzá a karamellt, meg hogy elsóztam. Amit viszont ugyanúgy csináltam, hogy nem tettem bele olajat. A serpenyőnk annyira remek, hogy így sem ragadt oda (ezért is nem tűnt fel, hogy valami gond van), viszontellenben jó száraz és kellemesen keserű lett a végeredmény.

Összekevertük tésztával és máris készen volt a szar káposztás tészta.

Próbáltam menteni ami menthető, és kevés tejföllel és hangyányi sajttal próbáltam orvosolni a sósságot, a szárazságot és a kesernyés mellékízt... És nem is gondolnátok, hogy mennyivel jobb lett. (Azaz inkább az élvezhetetlen tartományból átkerült az egyszer azért jól lehet lakni vele tartományba.) Hát ez.

undorító saláták

Megint el voltam foglalódva délelőtt, ezért vacsora készült.
Az egyik fogás egy régi családi klasszikus, amit már rég nem ettünk. A másik egy jó kis tésztasaláta. Ehhez először betettem a Niel Youngot, majd feltettem a tésztát főni.

Közben szétkaptam három kisebb pritamint, és beraktam őket a grillsütőbe. Amikor ezzel is megvoltam akkor a tojások megfőzése következett.
A búzasör amivel már múlt héten kacérkodtam még mindig megvolt. Nem szégyelltem kitölteni magamnak.
A paprikák héja szépen felhólyagosodott, megfeketedett, kivettem őket, és nedves konyharuhát tettem rájuk a hűlés elősegítése érdekében. A tésztát leszűrtem, ráöntöttem egy bő deci olívaolajat, hideg vízzel lemostam, (ezért rá kellett önteni még egy szűk deci olajat, ti ha csinálnátok, maradjatok meg a helyes sorrendiségnél), majd kivetettem a külső hidegbe, az erkélyre.
Felbontottam a ringlit és az ajókakonzervet. Apróra vágtam két kis fej lilahagymát. Nagyon apróra. Egy csokor petrezselymet is felkoncoltam mellé, majd az ajókákat is.
Elfogyott a búzasör, jött a barna sör: Staropramen.

A paprikák meg kihűltek. Lehúztam a héjukat. Aztán meg őket is felkoncoltam. A tojásokat meghámoztam, a pesto genoveset kibontottam és összekevertem tejszínnel, elővettem a szárított paradicsomot is. A salátákat szétbontottam, lemostam a leveleket.
A tésztát összekevertem a paprikával, a szardellával, a petrezselyemmel, némi provanszival, borssal és persze a lilahagymával. A citromlevet kifelejtettem, de amint vacsora közben megkóstoltam eszembe jutott és azt is hozzácsavartam.

A családi klasszikus meg úgy néz ki, hogy a salátalevelekbe töltöd a tojásszeleteket, némi jobb sajtot, mint amit mi tettünk bele, a szárított paradicsomot, a kapribogyót, a szardellát, megöntözöd a pestoval, összehajtod a levelet és hammm. Közben igyekszel, hogy ha már a salátalevélnek orrán-száján folyik ki a beltartalma, legalább neked ne. Kenyeret érdemes hozzá harapni.
A tésztasaláta is remek volt. Remek.

full extrás tészta

Előrelátó módon már tegnap este megfőztem a mait. Néha eszembe jut, hogy van egy CD-m a Kalamona nevű együttestől és akkor (most volt ez az akkor) meghallgatom.
Két jó fej hagymát jófej módon megpároltam. Ráküldtem nem kevés füstöltsonkát, és ropogósra sütöttem. Mehet bele a felkockázott félkiló pulykahusi, megpirult kicsit és belehajigáltam a gombát. Amikor lepirult megfűszereztem (provanszi, meg kis megpunnyadt ízetlen szárított petrezselyem), beleborítottam fél üveg sűrített paradicsomot, meg vagy háromdeci fehérbort, és hagytam, hadd párolódjon. Az a jó az olasz kajákban, hogy még az ilyen viszonylag extrásabb tészták is beleférnek egy órába. Mire a Kalamona lejárt, az étel már nem is kért több törődést. Szép csendesen rotyogott.
Ott is hagytam. Olvasgattam a szobámban, vártam a Marcát kis programozási estére. Nyílt az ajtó, hallom, nagy izgatottam kimentem, de nem ő volt. Gondoltam ha már felkeltem ránézek a kajára, hát látom, hogy nagylángon felejtettem (habár meg voltam győződve az ellenkezőjéről, előtte két perccel gondoltam végig) és már majdnem teljesen elforrt a leve. Még jó hogy "véletlenül" kijöttem! (Ma láttam a Lola Rennt című filmet, ami bizony erről (is) szól: van-e véletlen. Így megy ez.)
Amikor jónak ítéltem meg, beleborítottam fél liter tejszínt, megszórtam egy marék bazsalikomlevéllel. És még hagytam, hadd sűrűsödjön. Aztán néhány perc múlva megtekertem a gombot.
Több mint egy óra múlva kérdezi a kisebbik húgom tőlem, hogy mi fő? Mondom neki a konyhába sietve, hogy remélem semmi... Sikerült másodszor is elkövetnem valami hasonlót? És igen. valahogy sikerült pont annyival az elzárás előttig tekernem a gombot, hogy valamennyi gáz még jött, és így kvázi kislángon ott maradt a kaja. Lepergett előttem a sok finomság amit mostmár csak jelentős szénbevitel mellett tudunk majd elfogyasztani... Kezdem átönteni a mártást... Hát látom, hogy nem is égett oda, és még a tejszín sem túrósodott be... Jól vizsgázott a teflon!

Ezt ettük hát ma... Sajt a tetejére!

Akinek volt hozzá gusztusa ehetett még túrógombóc levest is. Decsak ha kivéste a lábosból, amibe a gríztúladagolástól belekötött. Fúj!

panírozzunk kérem

Került idő...

Magam elé halmoztam hát sokmindent. A hagymákat szépségesen karikákra szedtem. (Csak minden harmadikat vágtam reflexből rögtön keresztbe. Így hat hagymából kihoztam négy karikáit.) A gombákat kezd szokásommá válni megmosni. Mikvannak! Soknak ítéltem meg a holnapi kajához vett pulykamellet, úgyhogy levágtam belőle négy kis szeletet. Hoppá már majdnem egy óra eltelt... Nem pepecselős dolog ez a rántott hagymakarika dolog, áááá. Szétkaptam a karfiolt, panír rajt!
(Közben a tegnapi ihletettségemtől hajottan berakatam a Muzsikástól a Nem arról hajnallikot...)
A hagymakarikák felével 20 perc alatt végeztem, de aztán félcsaládi traccsparti indult és veszítettem a koncentráltságomból, így majdnem másfél óra lett végül a bepanírozódási idő. Addigra már átváltottam a Niel Youngra: Silver and Gold, később Prairie Wind. Hát ezeknek a szövegei jobban találtak most mint a Muzsikás lemez témái!
Jól esett volna a maradék búzasör, ha én is jól eső lettem volna. De nem voltam. Ostromoltak a bacik, úgyhogy kihagytam az alkoholizálást. (Ha jól emlékszem... Pfff.)
Felvágtam némi krumplit, eszembe jutott a félretett hagymahulladék, rászórtam tehát. Ment rá só, bors, kakukkfű, kis majoránna, nameg só. Jól nyakonlocsoltam vajjal, majd beraktam a sütőbe.
Mivel ez édeskevés volt, a maradék rizsünket is elkészítettem. Borsóval. Rizi és bizi.
Benne volt a levegőben, hogy az igényesebb könnyűzenén keresztül végül a szubkultúránál lyukadjak ki, de az utolsó számok olyan lenyugvósak voltak, hogy pont ellenkezőleg és inkább UniCum Laude: Lamentatic következett.
Akkor nekiláttam a kisütésnek. És sütöttem és sütöttem, csak kicsit volt több mint egy óra. Addigra a krumpli is fogyasztható lett, és mire megjöttek a gázszerelők, addigra (3 és 3/4 óra alatt) készen is lettem. Gyorsan összedobtam még egy kis majonézt.


Jó volt.

ma csak maradék... na jó, egy kis leves... na jó, RENGETEG leves!

Ma úgy volt, hogy maradékot eszünk, hétvégéről, meg még régebbről... Aztán jött a rinyálás, hogy legyen leves. ...Na jó legyen.
Mihez van hozzávaló? Lássuk csak: túró maradt egy kevés, pont jó lesz zónaadag túrógombóclevesnek. (Igen túrógombóc - és ugyanakkor leves.) Olyat még úgysem csináltam. Családban terjedő igen szokatlan, de igen finom leves receptje.

Na kezdjük! Túrónk van ugye egy szűk negyed kiló... Belevele egy tálba éééés... már el is követtem az első hibát! Hogy hogyan jött nekem, hogy túrógombócba tejfölt rakjak (még ha levesbe is készül) azt nem tudom. (Talán azért mert a receptesfüzet másik oldalán az "Apu féle túróscsusza" szerepelt... Talán.) De bizony beleraktam vagy négy deci tejfölt legalább. Aztán két tojássárgája, só, kapor...

Ja! Közben beraktam a magnóba a Bran Agancserdejét. Plusz a torokfájásomra való tekintettel kalapkúrázni kezdtem. (Ugyebár kiraksz egy kalapot és addig iszol, amíg kettőt nem látsz belőle. Ez az! Kettőt láttam a betűkből, ezért szúrtam el a receptolvasást (nem egyszer... de azt majd később).) Egyébként nekem a kalapkúra sosem működik, mert hiába döglik meg a bacik kétharmada az alkoholban, a maradék egyharmad is elintéz, olyan vízhiányos állapotba kerülök. De azért remek ürügy a piálásra.

Na piff-puff dobáltam befelé a málnapálinkákat, közben szólt az ír népzene... És nekem olllyan de ollllllyan kedvem kerekedett! Hogy hű! (Már akkor, mikor még csak egy (azaz 1) pálinkánál tartottam.) Teljesen olyan ritmikát véltem érezni a zenében, mintha valamilyen táncos magyar népzene szólna, vagy talán még inkább csángó... És bár nem vagyok otthon a néptáncban, elégszer táncolt már a lábujjam népzenére, miközben néztem, hogy csinálják az ügyesek, és most egészen a zsigereimben véltem érezni ezeket a ritmusokat. Kezem, lábam bizsergett a rophatnéktól...

Na de ne térjünk el a tárgytól, kezdtem szépen összetáncolni a túrógombócok masszáját. Az energiaválságra való tekintettel a tojásfehérjéket kézzel vertem fel. Közben átfutott az agyamon, hogy vajon minek kell ilyen kajákba felverni a tojásfehérjét, hisz mire összekeverem a túróval, beleszaggatom a vízbe satöbbi, úgyis hatszor összeesik. Na mindegy. Ráküldtem a masszára, kezdtem összedolgozni kanállal...
Jaj! Ekkor jutott eszembe, hogy kéne bele vaj is. Ezt kapjátok ki! Nincs nehézségem azzal, ha kilokalóriát kell megajoule-ba váltani, vagy ha gigapascalt torrba, lenézem azt, aki olyat mond, hogy "váltószám", de gyengébb pillanataimban a gramm-deka átváltással problémáim adódnak. Hát ez van. A recept szerint kb 6deka vajat kellett volna beletennem, én úgy gondoltam, hogy azért kicsit kevesebb is elég lesz, ezért beleraktam 200grammot. Hogy ez hogy jött ki? Hát azt nem tudom. (Pedig még csak kábé 2,5 pálinkánál tartottam. "Mondd hol jááááár az eszem?")

Kezdtem összekeverni, és akkor vált gyanússá, hogy kaksi van a paleszban, amikor lefolyt a galuskatészta a kanálról. ...Rájöttem, hogy mi a probléma, de mit volt mit tenni, a tejfölt már nem lehetett kivonni belőle, úgyhogy elkezdtem adagolni bele a darát. És nyelte, és nyelte... Amikor elfogyott a búzadarám áttértem a réteslisztre. Na abból már nem kellett sok, némi púpozási ügyeskedés után (ugyanis a tál méreteit meglepő módon kissé meghaladtam) sikerült galuskamasszát előállítani.

Most már helyes vajmennyiségből fehér rántást készítettem, bele a többi kapor, felöntöttem vízzel, legális leveskockahozzáadás következett: három darab. Majd beleszaggattam a galuskákat. Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy egybemaradnak, szépen főnek. ...Hát a tejföl nem oldódott ki belőlük a lébe, úgyhogy beleborítottam újabb négy decit... (Ezen a ponton kellett volna talán átkeresztelni tejfölös tejfölgombóclevessé) Majd citrommal ízesítettem.

Reszkető ajkakkal kóstoltam meg a végeredményt... ééééés.... Jó! Sőt nagyon jó! És van benne anyag az biztos.

Annyira belejöttem a népi dallamokba, hogy magyar népzenét raktam volna be, pedig habár énekelni szeretem, hallgatni sosem szoktam. De jöttek az anyák meditálni (ja), úgyhogy csendkirály volt műsoron.

Készítettem még a maradék halacskákhoz serpenyős krumplit... Főztem tésztát. És a leves után vakmerő hazafias cselekedetként megettem a csütörtökről maradt májas, tejszínes mártást. A pálinkaágy befogadta, szépen lecsusszant az összes.

Hát megint nem maradtunk éhen. A túrógombóclevest meg lehet, hogy legközelebb is így csinálom. Vagy hamis túró néven megkezdem a grízes tejföl nagyüzemi előállítását és forgalmazását. Vagy-vagy.

dödölle helyett szötyölle

Mára ismétlést terveztem. Azért ismétlés, mert ezt már csináltam valamikor októberben. Kicsit meg is jártam vele...

Feldaraboltam (persze meghámozás után) bő kiló szétfővős krumplit. (Közben löttyintettem a belembe egy kis kávét.) A krumplidarabkákat éppencsak ellepettem vízzel egy lábos alján, és felraktam főni. Közben néha nyomkorásztam egy kicsit őket, egészen addig, amíg szép keményítőmassza nem lett az egészből.
Mélyen és őszintén hittem benne, hogy ez most egy fantasztikus dödölle massza lesz. ...Hát nem. Hiába adagoltam hozzá a lisztet (még azon melegibe), az bizony egy egészen gyalázatosan ragacsos gusztustalan massza lett. ...Azért megsóztam.
Közben ingerülten tapasztaltam, hogy egyéb teendőim miatt jól elszaladt az idő, és nem fogom tudni befejezni, de utolsó leheletemmel még földaraboltam és megpároltam kicsit 6 jó nagy fej hagymát.
Aztán leléptem.

...Mikor hazajöttem este, megütközve tapasztaltam, hogy a kulimász vége még ott csücsül, vagy inkább terpeszkedik széjjelfele a lábos alján. És ráadásul még a hagymát is mind felzabálta a nép. Úgyhogy a hagymapárolási műveletet meg kellett ismételjem, és részesülhettem abban az örömben, hogy a nyúlós kulimászból (ami így fél nap állás után aztán igazán nyúlós és ragacsos volt) próbáljak golyókat kialakítani a serpenyőbe. Végül is sikerült szép kis trottykupacokat pakolni a hagymára, és a megsülő alja a trottyoknak aztán egybetartotta őket, és lehetőséget nyújtott a forgatására, amitől pedig egyre kompaktabb kis hólyagok sikerültek belőlük. De tapasztalatból mondom, hogy akinek nincs tökéletes teflonja, az ezt még csak eszébe se jusson megpróbálni. Ha ilyen ratyi lesz a massza, akkor inkább halmokba szedve tegye be a sütőbe, minthogy összeragadt, leégett, egybeszottyosodott serpenyős krumplipépet gyártson. Bizony.

Aztán jó sok tejföllel megettük. Ízre kiváló volt. Fényképet meg akkor láttok róla, ha legközelebb vállalhatóra sikerül.