Bevásároltam már tegnap egy nagy rakás májat. Ami a gond, hogy hagymával nem tettem meg ugyanezt. Ezért fel kellett caplatnom két emeletet az ídösrokonyokhoz, és lopott anyagból dolgoztam. Öt közepes hagyma. Na apróra vágtam, kezdtem párolgatni, de bizony az csak nem akart megpárolódni, hanem inkább pironkodott az alsóbb tájékokon. És még büdös is volt, de nem az a jóhagymabüdös, hanem az a nemolyanjóhagyma-büdös. Na hát ezért nem kell lopott anyagból dolgozni, vagy ha már, akkor nem nézni a fogát, dehát mindegy. Végül némi kölcsönzött nedvességgel (ha már saját levében nem tudott) azért megpárolódott. Közben dalolt, dalolt az UniCum Laude, mindenféle rissz-rossz motetták, aztán jöttünk még kicsit közelebb időben, de a téma meg a hangulat maradt. Jó volt, nyugis, meg minden. Ez kellett most nekem.
Mindeközben feldaraboltam a májat. Örültem, hogy sertésmájból csak 15 deka volt, és a maradék többmintfél kilót pulykáéval kellett kipótolnom. (Egyrészt, mert az jobb volt bele, de azt akkor még nem tudtam, másrészt meg) mert sérült balközépső ujjal elég nehezen ment az aprítás. A máj gyönyörű volt... meghát végig tök szép dolgok látszottak főzés közben, de azt most nem tudom megmutatni, mert a fotoapparát éppen ovisokat örökített meg. (És még csak nem is étkezési célokra történő feldolgozásuk közben. Szégyen.)
Felvágtam hát a májat, majd addigra szinte meg is párolódott puhára a hagyma, hát összedobtam őket nagylángon, hadd barátkozzanak. Dobtam még bele négy gerezd fokhagymát szétlapítva, meg egy kis provanszit (tudom, nagyon unalmas). A máj eresztett némi levet, ez pedig arra nyújtott alkalmat, hogy készítsek magamnak, amit már régen nem: csokis (ha úgy tetszik igazikakaós) kávét. A kávéfőző szűrőjét beletunkoltam kicsit a vágódeszkán poshadó májlébe, de ettől lett csak igazán pikáns íze. ...Amúgy tényleg baromi jó lett. Az ilyen ital fogyasztását gyakorítani fogom a jövőben.
Amíg kortyolgattam, végül lepirult a máj. Akkor lehúztam a tűzről, s félretéve az olaszkodó konyhai szokásaimat, szépen megpaprikáztam, megsóztam, összekeverés után beletöltöttem egy és egyharmad paripürét, a paradicsomos üvegeket bő három deci borral kiöblítettem, belenyomtam még a maradék tejszínünket. (Vagy két decit.) Aztán össze melengettem. Közben daráltam bele bőszen a borsot, de a mártás meg kezdett lövöldözni. Olyan pont jó állagú volt, hogy minden buborék megrázta az edényt ahogy a felszínre tört. Nem ijedtem meg, vadul nyekergettem tovább a borsdarálót, egészen addig, amíg az egyik bubi pont a levágott hegyű ujjbegyemet nem találta telibe egy forró mártáscsöppel. ...Akkor egy kicsit megmérgesedtem, de végül csak győzelmet arattam.
Bő másfél óra alatt hát készen is voltam. (Lehetett volna kevesebb is, ha kicsit kevésbé igényesen bánok a hagymapárolással vagy a májpirítással.) Főztem hozzá pennét (remek al dentére) sajtot is küldtünk rá oszt jó volt. Nagyon jó. Kicsit borízű, ...de talán pont ezért olyan jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése