Közben készítettem egy sajtmártást. Vettem némi sajtot. Valamilyen félkemény, könnyedebb ízű sajtot szerettem volna... hát nem is tudtam, mi legyen, meg milyen minőséget bír el a családi kassza, tipródtam egy sort a sajtospult előtt. Azért leírom mi került végül a kajába, mert elég jó lett. Hát akkor legyen már reprodukálható. Belekockáztam vagy 60 deka göcsej csemege sajtot, 15 deka amadeus sajtot. Belekotortam 25 deka mascarpone sajtot, és nyakonöntöttem 2,5 deci tejszínnel. Felraktam a tűzre és elkezdtem kavargatni benne a mindenséget, hogy legyen belőlük egy nagy trutymó. Már kezdett egészen homogén lenni, amikor fájdalmasan tapasztaltam, hogy egy két darab még mindig lubickol benne. Melegítettem, melegítettem, kevertem, kevertem... már sajtot meghazudtolóan lecsökkent a viszkozitása a cuccnak, de még mindig voltak benne darabkák. Na mikor kezdtem unni, akkor kilapátoltam egy két darabot és megvizsgáltam közelről. Hát kiderült, hogy az amadeus sajt héja alatt olyan keményebb réteg volt, ami nem akar sehogy sem beleoldódni a világ nagy egészébe. Na kivettem a jó kis csatakos darabkákat, és gondosan megműtöttem mindegyiket. Egyenként. Jajdejó! Aztán kis só, némi fehérbors és két csipet provanszi fűszerkeverék következett.Ezzel az egésszel olyan jól elvoltam, hogy a krumplinak már alig kellett egy kis idő, hogy rendesen megpuhuljon a sütőben. Amikor kijöttek és kicsit akklimatizálódtak a szobahőmérséklethez, elkezdtem őket hámozni. Közben előkészítettem a következő műveletet. A cél az lett volna, hogy szétnyomjam a krumplikat. Régóta van egy ilyen nyeles krumlinyomónk, amiben a tál aljának feszítve lehet megkínozni a krumplikat, de az nekem sosem nagyon jött be, mert különösen ekkora mennyiségnél lehetetlen elkerülni, hogy ne kerüljünk el néhány keményebb krumplicsücsköt. És bár jó a rostos narancslé, és a csokiban a mogyóródarabok is igen faja dolgok, amiképpen a sajtmártásban sem túl jók a sajtdarabok, a krumplistésztában is kellemtelenek a krumplidarabok. Ezért a múltkor vettem egy karos krumpliösszenyomót a vasedényben. Már akkor gyanút kellett volna fognom, mikor az eladó mondta, hogy most sajnos csak ez a kevésbé masszív darab van, de azt mondjuk legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy az általa említett tartósság praktikus mértékegysége véletlenül sem év, hanem sokkal inkább nap. Az első alkalommal elgörbült ugyanis...
Na ma ismét elővettem e
zt az elgörbült cél(?)szerszámot, és először azzal próbálkoztam, hogy a nyomólapját egy jó nagy fakanál nyelével nyomtam, a fejére fogókesztyűt borítva, hogy nagyobb nyomófelületet tudjak kialakítani. Miután a lenyomó karját kitörtem, magam pedig teljesen elfáradtam, és a krumpliknak még csak a harmadánál tartottam, akkor más módszert választottam, a krumplikat kézzel, ujjal, tenyérrel, ököllel demurálgattam körbe, le és jobbra a szebb sorsot érdemlő konyhai eszközben... És nyomtam és vakarásztam, és tunkoltam, és felment bennem a pumpa... Végül röpke háromnegyed óra leforgása alatt sikerült pépessé varázsolnom a krumplit.Hozzádolgoztam egy kevés lisztet, majd deszkán gyúrtam, liszteztem, gyúrtam liszteztem tovább. Amikor szimpatikus állaga lett, kicsit kinyújtottam, majd rájöttem, hogy persze nem sóztam meg. Naná! Megsóztam tehát, újra összegyúrtam, így persze belement még némi liszt. Ezután újra kinyújtottam és csíkokat vágtam belőle, a csíkokat felszabdaltam... Készen is voltak a krumplinudlik. És hogy hogyan lesz a krumplinudliból (ami már így sem egészen az, hiszen a krumplikat sütöttem, a vízfelvétel csökkentése végett) gnocchi? Megfogtam egyesével a kis nudlikat és egy villára helyezve hüvelykujjam hegyével kis mélyedést nyomtam beléjük.
Ettől ha gyakorlott lennék benne, akkor szebbek lettek volna, jobb híján is azonban a felület megnövekedésének következményeképpen így jobban főnek, és több mártás tapad rájuk.
Lehet, hogy jobb kézimunkát is el lehetne képzelni, de elárulom, hogy kevesebb idő volt a gnocchi kiszaggatása mint a krumpli összenyomása.Az apránként kifőzőtt nyokkikat nyakonlocsoltuk a sajtmártással. Nyami!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése