nosztalgia

Na ma is létrehoztam ételt...
Aki ismer, birtokolja az információt, hogy az általam előállított tésztaételeket jelentősen befolyásolják olaszos hatások. Na erre hánytam ma fittyet, ugyanis kitaláltam, hogy jó kis magyaros húsos makarónit fogok csinálni, amit annyiszor ettünk amikor kicsik voltunk nagymamáméknál. És bár már akkor sem ehhez voltunk szokva, mégsem volt baj, hogy alig van paradicsom a mártásban (fűszerpaprika viszont annál több), vagy hogy puhára van főzve a tészta.
Meg is érdeklődtem, nagymamámtól, hogyan kell ilyent készíteni. Némi csalódottságomra az előző bejegyzés kommentezésében lehúzott forrást jelölte meg fő kiindulási pontként.

Vettem másfél kiló disznót feltrancsírozva... Már az elején kicsit elrontottam, mert kicsit több hagymát helyeztem a lábosba, mint a recept írja, és azon megpirongattam, párolgattam a húst. Jól megpaprikáztam, kis bors, frissen darálva, só... Felöntöttem vízzel, és röpke másfél óra alatt már zsírjára is pirult ismét. Namégegykispaprika... És ekkor toltam el csak igazán a jó kis magyaros hatású húsos makarónit. Mert találtam a hűtőben egy kevés paradicsomszószt (tele mindenféle rissz-rossz zöldfűszerekkel, satöbbi) Na azt beleraktam, meg egy maradék üveg alján lötyögő boron is megakadt a tekintetem ami szintén nem volt benne az ukászban. Ráadásul mindkettő kicsit több volt, mint amit jól esett volna beletenni, csak hát nem akartam otthagyni fél ujjnyit.





Kifőztem a tésztát, miután visszamentem a boltba és vettem még, mert nem volt elég alapból. (Amikor spagettit akarok enni, minig makaróniba botlom, de most persze nem...) Lerétegeztem egy nagy tálba a mártással meg a tejföllel, tetejére sajt, beveleasütőbe. Oszt kész.
Végül is egészen hasonló volt az ízemlékekhez... De persze így otthon hamisítva nem esett olyan jól mint egy táborban negyven emberrel együtt elfogyasztva, vagy mint a nagymamámék zsebkendőnyi konyhájában.